Vidáman a szabadban (7)

Ahogyan haladtunk tovább az erdei úton a többiek után és már nem láttuk a másik domboldalon sem a fiatalokból álló társaságot, kirobbant belőlünk a nevetés:
- El tudom képzelni mennyire meglepődtek, mikor meglátták a cipekedő fiúkat úgy, anyaszült mezítelenül. – szólaltam meg. Félix csatlakozott szintén nevetve:
- Igen, hát még mikor azok rájuk sem hederítettek, csak – gondolom – még buzgóbban szedték a lábaikat, majd szinte szaladtak a csomagokkal, tovább.
- Tényleg. Mit gondolsz, volt közöttük, aki próbálta takargatni magát és a szerszámát? – néztem Félixre.
- Igen, azt gondolom, volt. Bandita és Zivatar biztosan nem volt közöttük, bár azok mehettek legelöl. Viszont kis Ádiról, de akár Marsról is el tudom képzelni ezt. A két másik srácot még ennyire nem ismerem. – válaszolta Félix elgondolkozva egy pillanatra.
- Igen, én is ezt gondolom, de szerintem Niki és Encsi is ezt tette, szerintem. Nincsenek ehhez hozzászokva még biztosan. – erősítettem meg Félix véleményét. Még hozzátettem: - Meg fogjuk tudni, ha utolérjük Őket! Majd Bandita, vagy Zivatar elmeséli. – mondtam nevetve s egyben figyelmeztetve is Félixt, kitől kérdezősködjünk csak.
- Jól van, siessünk, akkor hamarabb utolérjük a srácokat. – csatlakozott Félix is.
Nem is kellett sokáig erre várnunk, mert a következő kanyar után szinte a srácokba botlottunk. Ott hevertek a csomagok az úton egymás mellett s a srácok pedig két csoportban álltak egymással szemben. Bandita éppen ezt válaszolta Nikinek:
- Azt gondolom, arra kaptunk parancsot, hogy vigyük le a csomagokat a parkolóhoz. A parkolóhoz. Így, ahogyan vagyunk! – hallottuk még, de már mást nem, mert előbukkanva mi is megláttuk Őket, de Ők is minket. Odaérve végignéztem a srácokon és megkérdeztem:
- Vitakört tartotok? S kinek, mi a véleménye? Mi is megtudhatjuk?
- Igen, azaz nem Uram! – kezdte Bandita.
- Folytasd! – szólítottam fel a beszédre.
- Tudja Uram, azért álltunk meg, mert az előbb, kicsit feljebb, találkoztunk egy másik, fiatalokból álló csapattal, akik ugyan a másik domboldalon haladtak, de igen megrökönyödve álltak meg és kiabáltak át nekünk. Én ugyan nem engedtem, hogy megálljunk, nem is válaszolt közülünk senki a kérdésükre, kiáltásukra, de azért ez okozott némi galibát s ezért álltunk meg, itt a kanyar mögött, már. Megvitatni ezt. – válaszolta Bandita.
- Értem s mi volt a galiba? – unszoltam színvallásra Banditát. Az vállat vont, jelezve, neki semmi, de a fiatal srácokra nézett, mint egy felszólítva azokat a megszólalásra. Niki és Encsi behúzta fülét-farkát, de nem szólalt meg. Végül a kínossá váló csendet a kis Ádi hangja törte meg:
- Uram! Azt történt, hogy lehet, hogy kívántuk, vágytunk arra, hogy csupaszon legyünk a szabadban, még talán álmainkban arról is ábrándoztunk, hogy milyen jó lesz így találkoznunk idegenekkel, de mikor megtörtént, itt, az előbb, hát… Elment a bátorságunk. Szerencsére kellett fogni a csomagok fülét, azt nem engedhettük el, s Bandita nem is engedett megállni, de futni sem, így csak siethettünk tovább, miközben fülig vörösödtünk szégyenünkben. Legalább is én, biztosan. – tette hozzá és nézett rám, nyíltan a szemembe.
- Igen, így volt, Uram! Nagyfiú voltam, mikor csak terveztem, terveztük, de igen kicsi lettem, mikor „rajtakaptak” és megláttak a fiatalok, még ha messze is voltak, a másik domb oldalán. Most, itt, arról vitatkoztunk, hogy várjuk be Urainkat és kérjük meg, had öltözhessünk fel, s úgy mehessünk tovább. Kérem Uram! – fejezte be most Mars.
Kis ideig senki sem szólt. Félix rám nézett és hagyta, hogy én döntsek. Kis hezitálás után viszont Nikitől és Encsitől megkérdeztem:
- Nektek is tele lett a rajtatok nem lévő nadrágotok az előbb?
- Hát, azt gondolom, igen, Uram! – válaszolták szinte egyszerre a kérdésemre.
- S tovább tudnátok így menni, le egészen a parkolóig? – firtattam s néztem merőn rájuk.
- Hát, ….ööööö…..azt hiszem, én talán, inkább, nem. – bökte ki Encsi s gyorsan csatlakozott Niki is a véleményéhez: - Én sem, Uram!
- S Ti? – néztem kis Ádira és Marsra.
Azok ott álltak, nézték a „cipőjük orrát”, de egy ideig nem szóltak, csak vonogatták a vállukat.
- Volnátok szívesek válaszolni, ha kérdezek valamit! – kiáltottam rájuk. Összerezzentek, de csak nem szólaltak meg. Majd Mars mégis csak kibökte:
- Azt gondolom Uram, ha megparancsolja, hogy így menjünk le a parkolóig, akkor megteszem, talán. De ha még többször, más csoporttal is találkozunk, főleg ha azok közül valamelyik a mi ösvényünkön jönne szembe, akkor biztosan eldobnám a csomagot és usgyi fel, be az erdőbe. Én ezt tenném, még ha meg is büntet utána, Uram! – fejezte be Mars nehezen, de most sem nézett rám. Ádi bólogatott mellette.
- Rendben. Akkor, ha megérkezünk oda, ahova tartunk, majd emlékeztess, hogy büntetéssel tartozom Nektek. Ott fogjátok megkapni. Most pedig, nyissátok ki a csomagot, amit Bandita megmutat és vegyetek fel sportnadrágot, zoknit, cipőt! De igyekezzetek, majd iparkodjatok úgy utánunk! – szóltam s elindultam előre. Félix követett.
Már jól eltávolodtunk tőlük, mikor egy másik kanyarba érve láttuk, hogy a mi ösvényünkön jön három, idősebb pár, velünk szemben. Köszöntünk és kitértünk, majd folytattuk utunkat.
- Épp ideje volt felöltözniük. – nevette el magát Félix.
- Igen, jókor. – erősítettem meg. S megrémültem hirtelen.
Mi van, ha csak a négy srác öltözött fel s Bandita és Zivatar nem? Mert ők büszkébbek annál, hogy ezt tegyék. Ők jönnek elől, ráadásul. Gyorsan megfordultam és a három pár után futottam. Utolérve Őket hangosan rájuk kiáltottam:
- Bocsánat, jó úton haladunk, ha le akarunk érni a közeli faluba? És hova érkezünk? – kérdeztem meg hangosan, túl hangosan is, hogy az utánunk jövő srácok is meghallják. Az idősebbek megálltak és válaszoltak:
- Igen, még vagy 500 métert kell menniük s kiérnek az erdőből és hamarosan a parkoló mellett elhaladva Pilis….-ba érnek. Mi onnan indultunk.
- Köszönjük, akkor további szép kirándulást! – köszöntem el tőlük.
Ekkor láttam meg, hogy a kanyarból kibukkant a csapat, de mindenkin volt nadrág és cipő. Azok is köszöntek az idősebbeknek, majd elhaladtak mellettünk és tovább haladtak lefelé.
Mikor eltávolodtunk már és előttünk pedig feltűnt az erdő széle és azon túl a parkolót is láttuk már, rájuk kiáltottam: - Állj, várj!
Azonnal megálltak, mint akik már várták is ezt a parancsot.
- Azt a büntetést még nem kapjátok meg, csak ott, de egy másikat itt prezentálunk nektek! – szóltam hozzájuk. – Mindenki lekapja a gatyáját, bokáig, kiválaszt egy fák és átkarolja erősen, mert amit kap, az is erős lesz. Hangot nem akarok hallani! – harsogtam és már törtem is egy botot, amivel elkezdtem a csapásokat a legközelebb állókon. Félix is követett. Így mindenki kapott kettőt-kettőt tőlünk, majd újra visszafelé is még annyit.
- Nem hallottam, semmit! – szólítottam fel őket.
- Köszönjük, Uram! – hallatszott szinte egyszerre mindenkitől.
(folyt. köv.)