A láthatatlan kötél / 3.

A rusztikus faház helyisége agresszív fényt okád ki magából a kitárt ajtón. A szemem túlságosan hozzászokott a félhomályhoz, ezért pislogva, kissé bátortalanul araszolok beljebb. A még mindig összebilincselt kezemet az arcom elé emelem, hogy tompítsam a lámpa erejét, de a többi érzékszervem okozta kíváncsiságom utat keres magának a kezeim közötti réseken. Csend van. Már-már hátborzongató, üres csend. Az orromat idegen szagok ingerlik. Különös, egyszerre kellemetlen és meglepően édeskés illatot érzek, amely néha mintha vizelet szagával vegyülne, de a következő levegővételnél már a szövőlepke jellegzetes bűzét vélem felfedezni a magamévá tett levegőből. A testem libabőrrel válaszol a félelmeim által feltett néma kérdésekre. Az ajtó alig észrevehetően, nyikorogva csukódik be mögöttem. A bilincs és a csuklóm bizalmas kapcsolatán keresztül a szemem gyors körbepillantás után a szoba sarkában lévő ágyra téved, majd onnan riadtan újra és újra körbefutja a szobát, kiutat keresve, de még ha rövid másodpercekre is mindig hűségesen visszatér az ágyon fekvő lányra. A lány meztelen. Nem mozog. Üveges tekintettel bámulja a plafont. Nyakát egy füstszínű combharisnya öleli kitartóan, míg a párja a nő bal lábát teszi kívánatosabbá. Apró mellbimbói szemérmetlenül meredeznek az ég felé. Testének ártatlan színét helyenként vérömlenyek zavarják meg. Az egykor csupasz vénuszdombján borosták pihennek. A natúr padló színét élénk ruhadarabok foszlányai teszik izgalmasabbá, melyek haláluk előtt a lány bájait szolgálták.
Máté ördögi vigyorral az arcán megtöri a csendet: - Hát nem megmondtam, hogy lélegzetelállító vagyok az ágyban?
- Ezt te művelted vele? - kérdezem remegő hangon.
- Bizony én. - válaszolja büszkén. - Várj! Mindjárt eltüntetem az útból.
- Akarod, hogy segítsek? - ajánlom fel az ajtó kinyílásának a reményében.
- Nem-nem!- vágja rá azonnal, mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejemben. - Ülj csak le szépen ide! - s az ágy melletti jobb időket is megélt thonet székre mutat.
Lassan ereszkedem le a székre, a halott lány közelsége feszélyez némiképp. Ekkor veszem észre, hogy az arca, az ajkai és a körmei kék színben játszanak, feltehetően a vér oxigén szintjének hirtelen csökkenése miatt. Közben Máté mellém guggolva a szék lábaihoz kötözi egy-egy zsineggel a bokáimat. - Ne mozdulj! Mindjárt jövök, előbb eltüntetem a nem túlzottan együttműködő partneremet, aztán nekilátunk a kettőnk dolgának…
Egy halvány, keserű mosolyt erőltetek az arcomra. Marha vicces, hova mehetnék a székhez kötözve?! - gondoltam.
Figyelem Máté szorgos mozdulatait, amelyekkel a holttestet kíséri az utolsó útjára. Miután összekapkodta a lány ruháinak martalékát, a karjaiba veszi, s rutinosan elindul vele az ajtó irányába. Mellém érve a nő keze lecsúszik és a jéghideg ujjaival megérinti a combomat. Az élettelen ujjak és a bőrömön kontaktusa ébreszt arra rá, hogy velem is pont ugyanez fog történni. Mintha figyelmeztetni akart volna az áldozat, vagy szimplán csak elbúcsúzott az élők világától.
Pár percnyi neszezés szűrődik be odakintről, majd egy erőteljes csobbanás hallatszik. Határozott, tettre kész lépések jelzik Máté közeledését, s hamar meg is pillantom az ajtóban, melyet gondosan kulcsra zár maga mögött.
Máté az ajtónál állva lassan felém fordul. Sötét, már-már fekete szemeiben sokat sejtető csillogás fokozza a félelmemet. Néhány másodpercig szótlanul nézzük egymást. Élvezi a kiszolgáltatott helyzetemet, s biztos vagyok benne, hogy felizgatja a látvány, ahogy a szemeim sarkában összefutnak a könnyeim. Minden bátorságomat összeszedve, megnedvesítem nyelvemmel a cserepes ajkaimat - mintha ettől könnyebben menne a könyörgés.
- Kérlek, ne ölj meg! Megteszek neked bármit, amit szeretnél! - s eszembe jut, hogy mire hívta fel korábban a figyelmemet… - Uram! Szépen kérem, adja a tudtomra, hogy mire vágyik, hogy kedvére tehessek. Használjon kénye-kedve szerint, csak hagyja meg az életemet, könyörgöm! Ígérem, hogy soha senkinek nem beszélek a történtekről! - az utolsó szavaimat már kétségbeesett zokogás kíséri.
- Hmmm… Szóval hagyjalak életben? - kérdez vissza komoly, mély gondolkodást színlelő arccal. Még a mutatóujját is az ajkaihoz érinti, fejét kissé lehajtja, pár másodperc elteltével fejét nem mozdítva rám néz, szemei hidegek, érzelemmentesek, majd hirtelen megtelnek vidámsággal és a szája széle is mosolyra húzódik.
- Nem! - zárja le a kérdést határozottan, még mindig mosolyogva. - Na, kezdjünk hozzá! - mondja félhangosan, inkább csak magának és a szekrény fiókjából elővesz egy vörös selyemsálat.