A pálcásfiú

Figyelmeztetés: a történet teljesen fiktív, kitalált.


Gavin a nevem, és néhány hónapja töltöttem be a tizenkilencet. A múlt hónapban kerültem a kastélyba, hogy az uraság velem egykorú fiát szolgáljam azzal, hogy helyette én kapok verést. Amúgy jó dolgom van, rendesen kapok enni, és a szállásom is megfelelő. Azzal sikerült elnyernem ezt a bizalmi helyet, hogy az uraság engem választott, miután megversenyeztetett engem és a többi négy jelöltet. Négyszer vertek el, egyre kevesebben maradtunk, és végül én maradtam egyedül, a többiek feladták.

Így most kissé önelégülten nézem a szolgák hadát, aki vizet és fát hordanak a konyhára, vagy éjjeliedényeket ürítenek, miközben én heverészek és napozok, hiszen semmi más dolgom nincs, csak hogy az úrfi helyett álljam a büntetést.

Szép ez a nap. Nézem, ahogy a kutyák marakodnak egy odavetett koncon, hogy egy macska mosdik az istállónál, és semmi de semmi nem zavarhatja meg a lustálkodásomat.

Ma délelőtt az úrfi latint és geometriát tanult a könyvtárban, míg én letolt nadrággal hasmánt egy közeli asztalra dőlve vártam a pálcát. Latinból kellett fordítania, és amikor a tanítója megelégelte a fordítási hibáit, akkor intett a mellettem álló pribéknek, aki leszámolt a fenekemre néhány nevelő célzatú ütést.

Kezeimet előrenyújtva kapaszkodtam az asztal szélébe, és úgy fogadtam az ütéseket. Ötig számoltam, amikor a tanító visszatért az úrfihoz, és áttértek a geometriára. Ez már nehezebb volt, minden rossz válasz egy ütést ért, és az óra végére tizenkét ütést kellett még egyenként elviselnem, míg felhúzhattam a nadrágom újra.

Mindez megszokott dolog volt, nem is csináltam ügyet belőle. Magamfajta fiúnak meg se kottyan néhány gondosan kimért botütés, legalábbis ezt szokta mondani a hajdani mesterem.

Elmajszoltam egy almát, majd messzire hajítottam a csutkát. Azt hiszem, elszenderedtem az árnyékban, amikor durva kezek rángattak fel. Alig tértem magamhoz, és már az uraság és az úrfi előtt álltam az udvar egy távolabbi részében, a poroszlók odáig hurcoltak. Az úrfi a számszeríjat tartotta, ám kivettem apja dühéből, hogy még mindig nem tud vele jól lőni, és így a közelgő vadászatra sem fogja magával vinni. Néhány percnek el kellett telnie, amíg rám terelődött a figyelem. Az uraság kimondta végszót: a fia huszonöt botütésben részesül, amit természetesen én kapok meg helyette, ám neki végig kell néznie. Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem felkészülni az előttem álló megpróbáltatásokra.

Amíg a poroszlók előhozták a derest, addig vizeltem egyet a bokroknál, majd visszalépdeltem a négylábú alkalmatossághoz, és ahelyett, hogy bekötöttem volna nadrágomat, végigfeküdtem rajta. Innentől kezdve nem én irányítottam az eseményeket, csak részese voltam. Csendben tűrtem, hogy deresre húzzanak, majd a pribék felhajtotta gyapjúingem, és egy rántással térdig lehúzta rólam a nadrágot. Számítottam erre, ezért is nem kötöttem be, hogy megkönnyítsem a dolgát. Nem sokat teketóriáztak velem. Az úrfi és az uraság faragott, párnázott székekre telepedve várták a látványosságot, míg gyülekezett a vár népe, a szájtáti kíváncsiskodók. Bezzeg ilyenkor nincs munkájuk, minden ráér.

Az uraság kiadta a parancsot a botozás megkezdésére. Két pribéktől kaptam az ütéseket, felváltva csaptak le jobbról és balról. Nagyokat nyögtem, és markoltam a deres lábait, de nem esett rosszul a botozás. Igyekeztem kizárni a nézelődők megjegyzéseit tudatomból, és csak arra figyelni, ami történik velem.

Meg-megfeszítettem a fenekemet, ahogy gondosan kimérték az ütéseket. Nem mindig sikerült ugyanolyan erővel lecsapni, de ezt megbocsátottam nekik, így is kitettek magukért. Nyögdécselve csapattam magam, és fel-felemeltem a fejem. Ekkor hallottam, hogy valaki hangosan számol, eddig nem figyeltem rá, annyira lefoglalt, hogy jól végezzem a munkámat. Végül megkaptam jobbról a huszonötödiket, és egy fájdalmas nyögéssel nyugtáztam.

Az uraság fiára nézett, aki elfordította rólam a tekintetét, és valamit mondott apjának, amit nem értettem, de azt láttam, hogy az uraságot ismét elöntötte a düh:

- Te akartad! Nem tűröm az ilyen viselkedést!

A pribékekhez fordult, akik leeresztett bottal vártak. Én is felemeltem fejem, és vártam, mi fog történni.

- Adjatok neki még huszonötöt!

Rám villantotta szemét, ebből megértettem, hogy nem kelhetek fel, mert ismét megkínálnak a botokkal.

- Van ellene kifogásod?

- N…incs, uram! – feleltem, reményeim szerint nem hebegve. Hogy is lehetne? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy legyen.

A két pribék ismét a deres két oldalára állt, és az uraság jelére ismét ütni kezdtek. Nem bírtam sokáig, egyre hangosabban nyögdécseltem, így nem titkolhattam, hogy mennyire fáj. Önuralmam romokban hevert, és joggal tarthattam attól, hogy kényelmes állásomnak búcsút mondhatok.

Hogyan is voltam olyan ostoba, hogy azt hihettem, hogy az idő múlásával megedződöm, és a bot csak elégedett sóhajokat tud kicsalni belőlem, mint mesteremből, aki hosszú évek munkájával felkészített a feladatra? Talán kárba veszett az elmúlt két év az életemből nevetséges ötven botütés miatt? Nem kéne így legyen, hiszen a mester tanítása nélkül eddig el sem jutottam volna.

Gondolataimat erővel visszakényszerítettem a mesterrel töltött időkre, bár ez sem csökkentette a fájdalmat, és panaszos nyögéseimet.

Mindig többen tanultunk nála, magamfajta szegény sorból származó, magasabbra vágyó fiúk, az írás-olvasás mellett ez is a tananyag része volt: a büntetés elviselése. Külön pribéket tartott, aki nemcsak minket, de őt is rendszeresen elverte.

Sohasem felejtem el, ahogy a mester – bő negyvenesnek saccoltam – maga köré gyűjtött bennünket, és középen a deres állt. A pribék – a mester korában járó férfi – a bottal kezében, hogy a mester feltérdeljen a deresre, kioldozza nadrágját, majd leeressze térdéig, majd ingét felhúzva végighasaljon a deresen. Láttuk a régi botozások nyomait fenekén, amelyek sohasem fognak elmúlni.

Méltóságteljesen hagyta, hogy deresre húzzuk, közben oktatott bennünket, hogy milyen szorosra kell, mire figyeljünk közben.

Amikor készen volt, mi visszatelepedtünk a helyünkre, és ő felnézett a pribékre:

- Rajta, mérj ki rám huszonötöt!

A pribék a tenyerébe köpött, majd megmarkolta a botot. A mester a deresre hajtotta fejét, és lehunyta szemét. Figyeltük a fenekét, ahogy fogadta az ütéseket, és hallgattuk elégedett sóhajait. Amikor megkapta, kinyitotta a szemét, és ránk nézett:

- Ti lesztek a legjobb pálcásfiúk, ha figyeltek, és mindent megtanultok.

Mintha akkor jutott volna eszébe egy tanítás, folytatta a mondatot:

- Mindig többet kell kapnotok, mint amennyi jólesik, hogy elérje a célját. – majd intett a pribéknek – Még tízenötöt!

Úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna. Lehunyta szemeit, és fejét a deres deszkájára hajtotta. A pribék ismét a tenyerébe köpött, és folytatta mesterünk botozását. Az elégedett sóhajok fájdalmas nyögésekre változtak, de végig kitartott, nem kért pihenőt, vagy a botozás befejezését. Végül a pribék kimérte az utolsót, és a mester intett nekünk, hogy oldozzuk ki.

- Ismerd meg a bot lelkét, és könnyebb lesz ráhangolódni – oktatott bennünket, miközben felkecmergett a negyven botütés után sóhajtva tapogatva fenekét.

Eddig jutottam gondolataimban, amikor véget értek megpróbáltatásaim, és felkelhettem. A szégyen égett arcomon, melyet könnyek szántottak végig. Az uraságon nem látszott, hogy haragudna rám, vagy el akarna bocsátani a szolgálatból. Mielőtt bekötöttem a nadrágomat, még megnézette az úrfival a fenekemet, figyelmeztetve, hogy okuljon belőle.

Később, amikor fenekemet tapogatva a kastély egyik tornyának lépcsőfordulóján lévő ablakánál állva néztem a feljövő csillagokat, arra gondoltam, hogy másnap küldetek a mesteremnek egy tömlő bort és egy megírom neki, hogy hálás vagyok a nála tanultakért.

Vége