A vendég

Figyelmeztetés: a történet teljesen fiktív, kitalált.
A történet 18-as, deresen való büntetés, homoszexualitásra való utalás szerepel benne. Akinek ez nem jön be, ne olvassa tovább. A többieknek jó olvasást!Lucien




Már napok óta feszült és nyugtalan voltam. A kastély uraként sokféle szórakozás rendelkezésemre állt, de a vadászat és az azt követő napokig tartó ivászat sem oldotta nyugtalanságomat. A vendégek lassan megfogyatkoztak, végül az utolsó hintó is kigördült a kastélyparkból. A könyvtárba mentem, de ott sem találtam megnyugvást, hiába emeltem le egymás után több kötetet a polcokról.

A szobalány megkérdezte, mikor tálalhatják a vacsorát, de nem voltam éhes, a whiskyt is félretoltam. Meghoztam a döntést, bármilyen nehéz volt, és intézkedtem, hogy készítsék elő a derest.

A szolgák már megszokták, hogy uruk időnként igénybe veszi a bot segítségét, és talán hálásak is voltak, amiért ilyenkor nem nekik kellett felfeküdni. Az idősebbek még emlékeztek arra, hogy amikor gyerekként elakadtam a leckéimben, mindig valaki mást vertek helyettem, és végig kellett néznem. Amikor férfikorba léptem és megörököltem a kastélyt, akkoriban kaptam először verést. A gyónás után rendelte penitenciául az atya, és talán azt hitte, megint helyettesítem magam. De akkor a szolgák meglepetésére magamnak hozattam elő a derest. Utána napokig nyomtam az ágyat, de nem panaszkodtam. Ám idővel szokásommá vált, hogy időről időre megcsapatom magam. A kastély belső udvarán vártak rám a válogatott szolgák, akik tudták, mi a dolguk. A délután alkalmasnak ígérkezett arra, hogy ne a pincében, hanem a szabad levegőn csapassam meg magam.

- Uram, a legjobb botokat válogattam ki, ahogy kérte.

Tristan volt a botok felelőse, saját magán próbálta ki mindet, gondoskodott az újakról is. Szükség is volt erre, mert gyakran volt szükség arra, hogy a tolvajokat, részegeskedő béreseket, és mindenki mást megbüntessek, aki rászolgált. Az ítéletet mindig én mondtam ki, és azt is, hogy mennyire verjék el. A szolgák levetkőztettek, megborzongtam, ahogy bőrömön éreztem a szellőt.

- Így legyen – válaszoltam Tristannak, majd Uhor felé fordultam, a deres felelőséhez.

A nálam jóval idősebb férfi hatvanas éveiben járt, és minden botozásnál jelen volt. Most a deresre mutatott:

- Uram, a deres előállt, szolgálatára!

A stabil fekpad sötétbarna bőrborítást, alatta lószőr tömést kapott. Persze nem mindenkit vertek ezen, a parasztoknak megfelelt a gyalulatlan deszkából összetákolt is, de nekem ez kijárt. Siloc a ruháimat tartotta, a botok felelőse várta, hogy mi lesz a véleményem az által választott botokról, és izgult, mert az elmúlt években, mióta ezt a tisztet viselte, többször is megcsapattam a rossz választás miatt. A deres felelőse nyugodtabbnak tűnt, őt eddig kétszer botoztattam meg, mert nem gyalulta és fényezte a fekpad lábait teljesen simára, és felsebezte a tenyeremet, ahogy szorítottam, más alkalommal a szíjakkal nem voltam elégedett. Azóta kínosan ügyelt ezekre a részletekre is.

A negyedik szolgához fordultam, aki majd kiméri rám az ütéseket. Neki volt a legnehezebb helyzete, mert sohasem tudta előre, jól fog-e esni urának a botozás. A legutóbbi verés után is rendeltem neki egy alapos huszonötöt, amit sápadtan megköszönt, és még aznap el is verték. Láttam az ablakból, ahogy kimérik rá a büntetést, és a jajgatása is felhallatszott. Nem sajnáltam, mert megérdemelte, amit kapott. Jobban meg kellett volna botoznia, de ütései gyengék voltak, és hiába szóltam rá, hogy erősebben, továbbra sem mert erősebben lecsapni. Kértem még tíz repetát, de utána sem voltam elégedett.

- Készen állsz arra, hogy megbotozz? – kérdeztem Kohrt.

A negyvenes, izmos férfi bólintott:

- Ezúttal nem fogok csalódást okozni – ígérte.

Eljött hát az idő. A dereshez léptem, és végighasaltam rajta. Nem jó tétovázni, mert attól csak elgyávulok, és még meggondolom magam. Amíg deresre húztak, nem beszéltem, nekem is rá kellett hangolódni. Sohasem voltam ennyire kiszolgáltatott. Mégis leszíjaztattam magam minden alkalommal, mert így biztos lehettem abban, hogy nem rántom el, nem mozdulok el az ütés elől. Elképzeltem, hogy milyen látvány lehetek, és ez nem volt nehéz, mert számtalan botozást láttam már. Végre ki voltam kötve, úgy, ahogy kell. Se szorosabban, se lazábban, pont megfelelően. Felemeltem a fejem, és kiadtam a parancsot, hogy az első bottal mérjen ki egyet a fenekemre. A pribék nem várakoztatott, teljesítette a kívánságomat, utána várta, mit mondok rá. Az ütés rendesen eltalálta a fenekemet, és ízlett. A botok felelőse azonban mégsem lehetett nyugodt, mert még két bot várakozott arra, hogy a fenekemre sújtsanak vele. Kértem a következőt. A botozás mestere ismét lecsapott rám, ezúttal a következő bottal. Sóhajtottam, majd a harmadikkal is kértem egyet. A két előző ütés alá ment, de nem esett rosszul. A botok felelőse izgatottan tördelte ujjait.

- Megfelel, uram?

- Megjárja. De a másodikkal nem kérem. De mivel nem véletlenül került a választékba, a második bottal méress az ülepedre huszonötöt. Most indulhatsz parancsommal.

- Uram… én… - elsápadt. – Úgy lesz, ahogy parancsolja!
Mind utána néztünk, ahogy kezében a bottal a pincelejáró felé vette az irányt, és elképzeltem, ahogy átadja keres egy pribéket a börtönöknél, és utána szuszogva felkászálódik a deresre, hogy a pribéktől megkapja a magáét. Igazságos ítéletet hoztam, ehhez nem fér kétség.

- Mindkét bottal huszonötöt mérj a fenekemre! – utasítottam a szolgát, aki parancsomra elkezdte.

Igyekezett keményebben dolgozni, mint legutóbb, és én lassan ráhangolódtam az ütésekre. A ruháimat tartó szolga számolta az ütéseket. Felemelt fejjel, mondhatni büszkén feküdtem, és figyeltem az ütéseket. Úgy látszott, használt a büntetés a pribéknek, mert lendületesen vert, amit elégedett nyögésekkel nyugtáztam. Magamfajta fiatal, életerős férfi számára meg se kottyan egy kiadós botozás, és az atya véleménye szerint sem jó, ha megtagadom magamtól. Ő is korbácsolja magát, folyton sebes a háta a reverenda alatt. A kemény botozás alatt meg-megfeszítettem a fenekemet, de be kellett vallanom magamnak, hogy jólesik. Amikor felhangzott hogy „huszonöt”, elégedetten sóhajtottam fel.

- Ez jólesett.

- Uramnak egészségére váljon! – mondták kórusban.

- Jöhet a másik bot – adtam ki az utasítást.

Ám alig kezdődött el botozás, megzavartak. A szobalány jött sietve:

- Uram!

- Szünet – parancsoltam a pribéknek, és a szobalányra néztem. – Mi történt, ami nem várhat?

- Visszajött az egyik úr, azt mondta, itt felejtette a…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert mögötte kilépett az udvarra a türelmetlen úr. Az én Patrick barátom. Döbbenettel vegyes kíváncsisággal nézte a jelenetet, hogy a szolgák urukat verik.

- Semmi baj, Pat, ez az én parancsomra történik – nyugtattam meg.
Elég furcsa lehetett számára a szituáció, ahogy ott fekszem meztelenül deresre húzva, és egy pribék leeresztett bottal várja, hogy folytathassa a botozást.

- De… miért kell…? – Patrick döbbent arcától felnevettem.
- Kell… a bűneim miatt gyakran kiróják ám penitenciaként.
- Rám is, de én mindig a szolgáim közül választok valakit, akit elvernek helyettem.
- Egyszer ki kéne próbálnod. Légy a vendégem!
- Én nem is tudom… de szinte kedvet kaptam rá – vörösödött el a férfi.

Utasítottam a szobalányt, hogy hozzon számára széket és bort, majd visszafordultam hozzá:

- Nézd végig, és utána átadom a helyem, ha nem gondolod meg magad. Férfi vagy, nem fog ártani egy kiadós botozás.

A szobalány visszatért a tálcával, további két szolga széket és asztalkát hozott, és Patrick barátom elhelyezkedett, hogy megnézzen. A szobalány töltött neki a borból, majd eltűnt a két bútorcipelő szolgával együtt.

- Csak a fenekedet csapatod?
- Igen, jól látod. Engedelmeddel folytatnánk.
- Persze, csak természetesen – intett a borospohárral kezében.
- Hánynál tartottunk?
- Huszonnyolcnál, uram! – mondta szolgálatkészen a fiú.
- Akkor innen folytassuk – megmarkoltam a deres lábait, és felkészültem a következő ütésre.

A pribék kemény ütéseitől újra nyögdécselni kezdtem, és szorítottam a derest. A szolga hangosan számolt, és hamarosan kimondta a bűvös számot: „ötven”. Miután feloldozták a szíjakat, segítség nélkül keltem fel, és némileg elégedetlen voltam. A pribék tudta ezt, mert eddig csak akkor nem kapott ő is verést, ha káromkodva és sziszegve tápászkodtam fel. Ezúttal az első huszonöt már közelített ahhoz, amit elképzeltem, de a második sorozata gyengévé, erőtlenné vált, ritkán éreztem igazi fájdalmat.

Patrick megtapsolt, amikor hozzá léptem, és öntöttem egy korty bort, majd lehajtottam.

- Most te jössz, drága barátom – figyelmeztettem. – Ugye, nem gondoltad meg magad?
- Te nem először kaptál, ugye? – kérdezte, miközben kibontotta nyakravalóját.
- Nem kell szégyenkezned, először még én sem bírtam ennyire. Azóta emeltem is az adagot.
- A szolgáimat rendszeresen megcsapatom, de sose gondoltam arra, hogy nekem is szükségem lenne erre – felelte tétován, majd folytatta a vetkőzést.

A ruháimért nyúltam, és a szolga segítségével felöltöttem őket. Mire elkészültem, a vidám cimbora már borús arccal hasalt deresre húzva, térdig tolt nadrággal, felgyűrt inggel. Megpaskoltam a fenekét, amiről láttam, hogy sose verték még el. Megremegett érintésemre.

- Lehet, hogy mégsem volt olyan… jó ötlet – bökte ki, de már késő volt.
- Nem visszakozhatsz, férfi vagy, nem fog ártani – bíztattam, majd intettem a pribéknek. – Huszonötöt közepes erősségű ütést kapjon.
- Igenis, uram – felelte, és felvette a botot.

Lendületesen kezdte verni, és Patrick szemei elkerekedtek, amikor megkapta az elsőt. Utána már nem volt megállás. Patrick nagyokat nyögve fogadta az ütéseket. Jeleztem a pribéknek, hogy üsse erősebben, és innentől kezdve erősödtek a jajgatások. A végére azonban nyögdécselésre váltott, ahogy én szoktam.

- Na, milyen volt? – kérdeztem tőle, amikor kioldozták és megtapogatta fenekét.
- Furcsa… de nem fájt annyira, mint gondoltam. A szolgáim mindig nagyon hangosak, pedig változatosan veretem őket, bottal, vesszővel, szíjjal, pálcával, és ők elég nehezen viselik. Tudom, mert gyakran megtisztelem a jelenlétemmel az eseményt.
- Ez a rangunkkal jár, nem hagyhatjuk ki. Hozatok tükröt, hogy megnézhesd.
- Inkább felmennék a szobámba, ott hagytam a… mit is?
- Készíttetek neked egy fürdőt – veregettem meg a vállát, és a visszatérő szobalányra bíztam, hogy kísérje el sántikáló cimborámat.

A pribékre néztem:

- Még mindig nem vagyok elégedett a botozással, de már jobban versz, mint eddig. Hogy még jobban odafigyelj, ismét megcsapatlak.
- Köszönöm uram – felelte. – Bizonyára hasznomra válik. Remélem, a vendég úr elégedettebb volt.
- Bizonyára. Most menj, és váltsd fel a deresen. Azt hiszem, negyven bot elég lesz, hogy megjegyezd.
- Parancsára uram – felelte, és elindult a pincelejáró felé, ahol Tristan tűnt el.
- Várj, én is megyek.

Látnia kellett, hogy megint igazságos volt az ítéletem, hiszen alig sántikáltam, pedig nemrég ötven jó botot kaptam. A pincében már hűvösebb volt, mint kinn, a kellemes melegben. Már messziről hallottuk Tristan jajgatását. Amikor beléptünk, nem vett észre, mert a lába volt az ajtó felé. Letolt nadrággal hasalt az egyik, kényelmesebbnek tűnő deresen, és két pribék dolgozott rajta. Az egyik kimérte az ütéseket, a másik számolt. Tristan lihegett, és motyogott magában, minden ütés újabb jajdulást csalt ki belőle. A pribék kivárt, és kimérte a utolsót, amitől Tristan megkönnyebbülve felemelte a fejét:

- Kész? Jaj istenem, engem mindig úgy meggyötör a bot!
- Ne sopánkodj, mint egy vénasszony, inkább add át a helyed.
- Jaj, uram, nem tudtam, hogy itt van, elnézését kérem, én… engem megvertek – kászálódott le a deresről.
- Mintha nem tudnám, ezért küldtelek ide. Legközelebb gondosabban válaszd ki nekem a botot.
- Uram én… jaj… igyekeztem, tíz közül választottam. Mindnek lehajoltam, és mire kiválasztottam már nagyon fájt a hátsóm.
- Ezért tartalak, végezd rendesen a munkád. Kohr?

A pribék, aki megbotozott, felsóhajtott, majd megoldotta övét, felhasalt a deresre, és letolta térdig a nadrágját. A hideg pincében ennyire is elég volt levetkőzni. A két pribék deresre húzta, közben hallottam a hangját:

- Negyvenet, ezúttal negyvenet számláljatok rám.

Tristan még mindig motyogott, igazgatta nadrágját, tapogatta fenekét. Parancsomra elsántikált, végig motyogva magában, hogy ő mindent megtett.

Kohr meglepetésemre sokkal jobban bírta. Az izmos férfi fegyelmezetten csapatta magát, alig hagyta el nyögés az ajkát. Amikor megkapta a büntetést, megrepetáztattam még tízzel, ezt már nyögdécselve fogadta, de nem ellenkezett.

- Elismered, hogy ez kellett? – kérdeztem, amikor felkelt a deresről.
- Igen, uram, megjegyeztem. Legközelebb alaposabban kiteszek magamért, vagy hasalok újra.
- Gondoskodom arról, hogy gyakorolhass, a napokban több bűnözőt megcsapatok majd, és elvárom, hogy ne finomkodj velük.
- Így lesz, uram – ígérte, és bekötötte nadrágját.

Sántikálás nélkül kísért vissza a szobámba. Szükségem is volt a segítségére, mert egyre jobban fájtak az ütések nyomai.

Miután magamra maradtam, leheveredtem ágyamra, majd hirtelen ötlettől vezérelve átmentem Patrickhoz. A fürdődézsa elég volt kettőnknek is, mire felfogta, hogy mit teszek már levetkőztem, és mellé ereszkedtem a vízbe.
Először megint azt a meghökkent arckifejezést láttam rajta, de aztán beletúrt a hajamba, és megcsókolt.

- Végül is mit felejtettél itt? - kérdeztem pajkosan, amikor beszappanoztam a hátát.

- Téged - súgta elvörösödve, ami rendkívül jól állt neki.

Vége