A láthatatlan kötél / 2.

Rémülten szaggatni kezdem az ajtót, és torkom szakadtából segítségért üvöltözöm, miközben felváltva kapkodom a fejem az ajtó és a már csöppet sem úriembernek tűnő fazon között. A könnyes arcomhoz tapadó fekete hajtincseim közül csak annyit látok, hogy valami csomagolással babrál s idő sincs, hogy felmerüljön bennem a kérdés – vajon mi lehet az? – máris valami hűvös fémet érzek a szoknyám alatt a combomnak feszülve. Az utolsó hirtelen mozdulatom miatt a penge hegye megkóstolta a hófehér combom ízét, ott ahol a bőrömet csiklandozva, egy keskeny úton menekül ki az élénk vörös vérem a farmerszoknyám alól. Jobb kezében a késsel nyugalomra kényszerít, míg a ballal szinte érzékien keni szét karmazsin színű nedveimet a még mindig remegő lábamon. Majdhogynem megnyugtató hangon közli, ha jól viselkedem és nem csapok zajt nem esik bántódásom – s közben kósza pillantást vet az autón kívülre, hogy felkeltettük-e valakinek az érdeklődését. Arcán alig felfedezhető az a mosoly, mellyel nyugtázza, hogy senkinek sem tűnt fel a produkcióm. Közelebb hajol, tekintetét mélyen az enyémbe fúrja és suttogva mégis tekintélyt parancsolóan mondja:
- Ha bármivel próbálkozol nagyon megfogod bánni!- közben mélyebbre nyomja a kést a húsomban. - Kösd be magad kérlek!- folytatja, majd óvatosan megszabadít a kést szorongató markától és elindítja a motort.
Próbáltam azt a látszatot kelteni, mintha nyugodt lennék több-kevesebb sikerrel. Síri csendben voltam, a chevi motorja mellett csak a zihált légzésem hallatszott. Kétségbeesetten tekingettem körbe hátha el tudnék valahogy menekülni, majd rezignáltan sóhajtva nyúltam a biztonsági övért – ez rohadtul nem fog megvédeni semmitől – gondoltam, miközben bepattintottam a helyére.
Csak ülök némán és bámulok magam elé, mintha olyan érdekfeszítő lenne a mellettünk elsuhanó táj. Rohamos tempóban hagyjuk magunk mögött a biztonságot jelentő lakott területet, bár még mindig félhomály van, de a hajnal pírja már ölelgeti a horizontot. Utunk mentén a végtelennel egyesülő szántóföldeket csak ritkán szakítja meg egy-egy bokor vagy megcsonkított, korhadt fa. Váratlanul irányt változtat az autó, majd a hepehupás földút dobálása riaszt fel a magam elé révedésből. Eluralkodik rajtam a pánik és nem bírom tovább türtőztetni magam:
- Mi a faszra készülsz te beteg állat? Engedj el! – követelőzöm a félelem szülte dührohamomnak köszönhetően. Még jobban megrémiszt az, hogy szája szegletében megjelent félmosollyal talán bóknak vette a szavaimat s hanyagul a kesztyűtartóra mutatott.
- Találsz ott egy bilincset. Szeretném ha használnád a kis kacsóidon! – kérte ellentmondást nem tűrően.
-A kérdésedre válaszolva pedig természetesen dugni fogunk. Ha engedelmeskedsz, nem lesz semmi bajod, ha viszont nagyon ellenkezel, akkor sajnos a holnapi napomat azzal fogom tölteni, hogy a véredet valahogyan kiszedjem a kárpitból. Ugye értjük egymást? - teszi hozzá miközben újra előveszi a már jól ismert vadásztőrt és a hüvelykujjával ellenőrizni annak élét.
- Ja és van itt még valami… Azt akarom, hogy felejtsd el ezt a stílust ahogy hozzám beszélsz! Nem szeretem a mocskos szájú nőket! Ha meg szeretnél szólítani, használhatod a nevemet, de igazából az tenne boldoggá ha „Uramnak” hívnál.
Ennek hallatán a következményekkel nem törődve hangosan felnevetek, de az elégedetlenségemnek már nem merek hangot adni, amikor észreveszem a szeme sarkában a bosszús tekintetének a villámszerű villanását és a kezének az automatikus ökölberándulását.
- Oké, oké. - próbálom menteni a helyzetet, s a kesztyűtartót kinyitva kezdek lassan megbarátkozni a gondolattal, hogy új karperecem lesz. A bilincs hűvös, kemény tapintásától átfut rajtam a hideg, kissé hezitálva, ügyetlenül zárom azt a csuklóimra.
- Jó kislány! - mosolyog elégedetten és gonosz kacsintás kíséretében hozzáfűzi - Tudod van egy-két extra igényem szex közben, mondhatni lélegzetelállító vagyok az ágyban...
Nem vagyok normális! Hogy lehetek ennyire hülye, hogy saját magam fosztom meg a védekezés lehetőségétől azzal, hogy korlátozom a kezeim mozgását?! Idióta! - Nem szabadulok az önmarcangoló gondolataimtól, akkor sem ha tudom, hogy ezzel csak el akartam kerülni azt, hogy megüssön. De bassza meg akkor is itt motoszkál a fejemben a rettegéssel átitatott bizonytalanság ha csak rá gondolok arra, hogy mi izgathatja fel ezt az elmebeteget. Mozdulatlanná dermedve megint csak az utat bámulom.
Kisebb, szűk utakon kanyargunk egy darabig, hétvégi horgászházak maradnak el mellettünk, az út is érezhetően egyre rosszabb, elhanyagoltabb. Végül egy alig látható bekötőútra fordul a chevi, ahol pár száz méter után a hatalmas fűzfák között, a vízparthoz nagyon közel előbukkan egy kis házikó.
Leállítja a motort és közli, hogy megérkeztünk. Meglepetésemre kiszáll és illedelmesen kinyitja a kocsiajtót s segít nekem is kikászálódnom onnan.
-Most kiabálhatsz, ha szeretnél! A legközelebbi ember úgyis legalább 5-6 kilométerre lehet innen. Sőt! Szeretném is ha túl lennénk rajta! Gyerünk! Sikíts! - s erre hunyorogva, gúnyosan befogja a fülét.
Felbosszant a szarkazmusa, s mérgemben ráöltöm a nyelvem és hátat fordítok neki. -Azért sem sikítok!- morgom durcás hangon az orrom alatt.
Akaratos kis nőszemély ez, öröm lesz megtörni – gondolja. Átkarolja a derekam és a ház felé vezet. Az ajtóhoz érve, forgatni kezdi a kulcsot a rozsdás zárban, de mielőtt kitárná az ajtót - akkor még nem értettem, hogy miért - mentegetőzni kezd.
-Ne haragudj, de az előző vendég után még nem volt időm kitakarítani, tudod éppen ezért tartottam erre, amikor kereszteztük egymás útját. Csak pár perc és máris megoldom a problémát. Belép, felkapcsolja a villanyt és biccent a fejével, jelezve, hogy fáradjak beljebb.