Képzelet 2

- Vedd le a kabátod! - hangzott a határozott parancs és én habozás nélkül engedelmeskedtem.
A szívem a torkomban dobogott , úgy meglepett a hangjában lévő erő, ami a telefonbeszélgetések alkalmával nem jött át.
Amint levettem , zavartan mosolyogva néztem rá.
- Mi van rajtad?! - kérdezte és csattant a pofon.
Olyan erővel, hogy megtántorodtam. Éreztem, ahogy arcomat elönti a forróság és könny szökött a szemembe. Nagyon megijedtem, szerettem volna elmenekülni de a rettegés teljesen lebénított és amúgy sem volt lehetőségem elfutni.
- Mire visszajövök , vedd le az összes ruhád! – utasított.
Nem mertem ellenkezni, egyből nekiláttam a vetkőzésnek. Szerettem volna megfelelni neki. Közben eszembe jutott, a másik dolog is, amit nem úgy csináltam, ahogy mondta. Már előre féltem mi lesz a következő büntetés.
Mire visszaért, ott álltam teljesen meztelenül. A kezemmel a puncimat takarva, lehajtott fejjel.
Odalépett hozzám finoman megfogta az állam és felemelte a fejem, arra kényszerítve, hogy ránézzek.
De nem láttam az arcát, mert fejére húzott egy csuklyát, csak szigorú tekintete sütött át a szemréseken.
Eddig is riadt voltam, de most már rettegni is kezdtem...
A kezem elvette a puncim elől, megsimította, belemarkolt, vártam a következő pofont, de nem történt semmi. Nagyon zavart, hogy nem látom az arcát, hogy nem tudom, mire gondol...
Rám adott egy fűzőt, amit olyan szorosra húzott, hogy alig kaptam levegőt. Egy kötéllel összekötötte a kezem, nyakamra egy vizes bőrszíj került, számba tett egy labdapecket, szememet fekete selyemkendővel kötötte be.
A hirtelen sötéttől, a kezemen lévő kötéltől magam is meglepődve éreztem, hogy kezdek felizgulni. Valószínű ezt Uram is észrevette, mert puncimon éreztem a kezét, amint megmarkolja, majd határozottan bedugja az ujját.
- Jó szolgát nevelek belőled. - mondta, majd megfogta a kezemen a kötelet és elindultunk egy másik helységbe. Mivel semmit sem láttam, félve lépkedtem utána...
Lánccsörgés csapta meg a fülem. Ezután éreztem, ahogy a láncot ráerősíti a kötélre.
Furcsa nyikorgó hangot hallottam, lánccsörgést, és a kezem lassan emelkedni kezdett a magasba. Egyszercsak éreztem, hogy muszáj lábujjhegyre álljak, ha nem akarom ,hogy kiszakadjon a kezem.
Ezután megszűnt a nyikorgás, beállt a néma csönd, csak ha a kezem rángattam csörgött a lánc, éreztem, egyedül vagyok a helyiségben.
Szólni akartam, kiabálni de csak nyöszörögni tudtam.
Ahogy telt az idő, úgy veszítettem el az irányítást a tudatom felett.
Megszűnt létezni a tér, az idő, helyét átvette a félelem és a fájdalom.
Szabadulni akartam, kitépni magam a fogságból, de minden egyes próbálkozásom őrült fájdalmat okozott, mintha ki akarna szakadni a karom a helyéből.
Hamar feladtam. Arra koncentráltam, hogy tartsam magam, hogy ne mozogjak.
Szinte minden erőm elhagyott, a nyakamon levő szíj egyre jobban fojtogatott. Kezd fogyni a levegőm, alig bírok nyelni. A félelem, ami átjárta egész lényem, csak az nem hagy elájulni.
Halk léptek zaja a távolból... Nyílik az ajtó, bejön a szobába. Érzem arcomon simogató kezét.
Nyikorgás, lánccsörgés. Talpam újra érinti a földet ,kicsit megrogyok. Kezdek megnyugodni, hogy vége.
Ekkor egy nagy csapást érzek a fenekemen. Megdöbbent ez az újabb inger és kapom a következőt. Egymás után tízet, mind egy helyre megy. Érzem, ahogy csíp, fáj.
Miután abbahagyta a fenekelést, határozottan de valahogy mégis kedvesen szólalt meg.
- Legközelebb teljesítsd, amire utasítottalak, remélem ennyiből megtanultad!
Mondani akartam, hogy „igen, meg”, de nem tudtam beszélni. Örültem, hogy végre vége, és meglepő módon a hangjában lévő megbocsátásnak örültem jobban.
Éreztem, ahogy elönti a fenekemet a forróság.
Kéjes izgalom lett úrrá rajtam, arra vártam, hogy kielégüljek, hogy az Uram kielégítsen.