üzlet 2.

Nyikkani sem tudok...elad engem. A melengető pléd ellenére a gerincemet mintha jeges szilánkok szurkálnák. Elad...már nem kellek neki...nem voltam jó szubja...megunt...nem felelek meg neki...a könnyeimet nem tudom visszatartani, csendben, hangtalanul folynak végig az arcomon és potyognak a plédre, ami magába szívja néma zokogásom eredményét.
-Nem kell félned. Nézz rám.
-Nem akarok...
-Nézz rám!
Kezével emeli az állam felfelé, a könnyeim utat váltanak, már az ő kezén szánkáznak, de mind a pléden köt ki végül. Keveset látok a sírástól az arcából, de mintha kedves félmosolyt látnék. A másik kezével hófehér vászonzsebkendőt nyújt felém.
-Töröld meg az arcod. Ne sírj.
Elveszem a zsebkendőt, próbálom felitatni a zuhatagot. Az államat még mindig tartja a másik kezével. Jól láttam, kedvesen néz rám.
-Nem érted az egészet, ugye?
-Nem....-szipogom.
-Szeretnéd érteni?
-Iiigen.
-Rendben. Maradj itt.
Feláll a székről, kimegy az ajtón. Eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Miért történik ez velem? Ki ez az ember? Uramnak miért nem kellek? Mit vétettem?
A gondolataimat az ajtó nyitás hangja szakítja félbe. De hiába reménykedek, nem az Uram lép be, hanem a fényescipőjű.
-Uram hol van?
-Itt előtted. Az enyém vagy.
Megadóan horgasztom le a fejem. Tényleg eladott. Megunt. Nem kellek neki. Hitványnak érzem magam.
-Figyelj rám. Elmondok mindent.
Péter ezer éve a barátom. Nehéz döntést hozott az eladásoddal. Így gondoskodik rólad.
-Nem értek semmit....
-Még nem fejeztem be! Péter szeret téged, de nem tud tovább gondoskodni rólad. Nem akar úgy elmenni, hogy védelem nélkül maradj.
-Elmenni?
-Igen. Pár hónapja van hátra. Beteg. Befekszik egy klinikára holnap, de sok remény nincs. A pénzt én ajánlottam, tudom hogy a klinika sok pénzbe kerül, és másképp nem fogadta volna el tőlem. Megkért pár hete, hogy vigyázzak rád ezentúl, azzal a feltétellel vállaltam, hogy fizetek érted. Így érted már?
Zokogásban török ki...a lelkem belesajdul, milyen gondoskodó Uram volt. Aki ekkor lép be az ajtón. Térden csúszva kapok a lábai után, ölelem és szorítom, és belém hasít a gondolat, hogy utoljára. A könnyeim átáztatják a nadrágját. Halkan szól:
-Vidd el...
A fényes cipőjű a karjaimnál fogva húz ki a szobából én pedig csak markolom a levegőt és üvöltve sírok az imádott férfi után, aki hátat fordítva bámul lefelé, ökölbe szorított kezekkel.
Vége.