A láthatatlan kötél / 1.

A város zaja elnémulni látszik ahogy távolodom a neonfények bűvöletétől. Sötét ablakok mögött álmodják a hétköznapi emberek a nem hétköznapi vágyaikat, melyek a napfelkeltével halnak saját maguk hamvaiba. Vaksötét van, de nem az a romantikus fajta, amelyet néhány méterenként kandeláberek forró lehelete szakít meg. Egyáltalán nem látok magam elé, s azt, hogy az aszfalt mentén haladok csak a cipőm sarkának kopogása jelzi. Néhány kilométer után már nem olyan dinamikus a ritmus, amellyel haladok egyre mélyebbre az éjszakában. Fáradt vagyok, de megérte. A fülemben visszhangzik a „Pleasure and pain” refrénje, s azon kapom magamat hogy már a „Blood addiction-t” dúdolászom. Imádom a TDV-t. Hosszú út áll még előttem, lesz időm felidézni a koncert minden pillanatát- gondoltam gúnyosan. Araszolva egy meglehetősen erős fénycsóva kúszik át a lábaim között és látni engedi az előttem kanyargó út egy szakaszát. Nem sokkal később egy fekete Chevrolet lassít mellettem, s ezzel egy időben hallom az elektromos ablak hangját.
-Hová siet hölgyem? – kérdezi a sofőr, miközben észreveszi, hogy megszaporáztam a lépteimet, majd gyorsan hozzáteszi – Egy ilyen bájos kisasszonynak nem szabad egyedül sétálnia egy ehhez hasonló lakatlan környéken. Elvihetem?
Na ez óriási – gondoltam. Minden horror film így kezdődik, majd biztos beszállok mellé aztán minimum megerőszakol... -Az anyukám megtiltotta, hogy idegenek kocsijába szálljak be – vágom oda neki flegmán és még ha erőtlenül is de tovább sétálok.
A fickó leállítja a motort, félre áll és gyors lépteivel hirtelen mellettem terem. Igazán kellemes külsejű úriembernek látszik, de nem dőlök be a divatos farmernek és a fekete zakónak ami a széles vállát borítja.
-Engedje meg hogy bemutatkozzam, Fekete Máté vagyok. Önt, hogy szólíthatom? – kérdezi már a kezemet fogva.
Ilyen nincs - gondoltam, ez halálbiztos, hogy rájátszik az úriember image-re. Fehér Adélnak -hívnak- válaszoltam kuncogva.
-Megengedi kedves Adél, hogy sétáljak önnel egy darabig? Legalább addig, amíg bízik bennem annyira, hogy elárulja a valódi nevét – teszi hozzá mosolyogva, majd kezet csókol. A válaszom nem is érdekli, nem azért kérdezte. Mesélni kezd a napjáról, és őszinte érdeklődést vélek felfedezni a kérdéseiben amelyeket hozzám intéz. Eleinte még kimérten beszélgetünk egymással, majd néhány kilométer eltaposása után majdhogynem szimpatikussá válik. Meglepő módon hamar egymás hullámhosszára kerülünk és élvezzük egymás társaságát. Észreveszi, hogy lábaimat már nem természetes módon teszem egymás után, nem hiába a tíz centis sarok az tíz centis sarok…
-Igazán nem akarok erőszakosnak tűnni de látom, hogy fáradtak a lábai…boldoggá tenne ha hazavihetném, hogy ne okozzon a csodás kis cipője sérüléseket azokon a lábakon.- s elismerően követi végig lassan a szemével lábamnak az ívét.
- Hálás lennék érte-felelem.
Rám adja a zakóját látja, hogy fázom és arra kér várjam meg míg visszamegy a verdájáért. Nem kell sokat várnom mire visszatér és négy keréken folytatjuk tovább az utunkat. Az autójában ülve megszabadulok a cipőimtől, s kicsit átmozgatom a lábfejem, hogy enyhítsek a fájdalmamon. A hangulat a sebességgel együtt fokozódik s abszolút felszabadultan viselkedünk egymás társaságában.
Útba esik egy benzinkút, s megkérdi, hogy bánnám-e ha beugrana oda valamiért. Beleegyezően rázom a fejemet és vigyorgok tovább. Nem időzik túl sokat a shopban, de arra mégis marad időm, hogy kicsit jobban körbenézzek a kocsiban. Ekkor veszem észre, hogy a hátsó ülésen van valami a pléd alatt, s ahogy felemelem a takaró szélét meglátok ott egy ásót, különböző vastagságú köteleket, ragasztószalagot, és fekete nejlonzsákot. Azonnal az ajtóhoz nyúlok, de ahogy visszafordulok a fószer már ott ül mellettem és a központi zár hamarabb kattan az ajtón minthogy kinyitnám.