Elárverezésem története

Furcsa érzésem van délután. Uram azt mondta, hogy ma olyat fogunk játszani amit még soha. Mindig izgattak a meglepetései. Kicsit vegyesek az érzéseim, de teljesen megbízom benne. Fürdés után egy csomagot tesz elém, vegyem fel ami benne van. Érdeklődéssel bontom ki, nagyon kíváncsi vagyok. Egy hófehér csipkés melltartó hozzá illő tangával, egy combfix és egy hosszú vékony selyemfonalból horgolt ruha. A ruha elég vékony és átlátszó. Felveszem és kimegyünk az autóhoz. A meglepetéstől csendben vagyok, ő észreveszi, de némán a nyakamra teszi a nyakörvet, csukló és bokabilincset, a szememet beköti. Remegni kezdek egy kicsit.
- Félsz? – kérdezi.
- Nem Uram, bízom önben, hogy nem akar nekem rosszat.- hangzik a válaszom.
Elindulunk. Nagyon sok gondolat jár a fejemben. Nyilvános helyre megyünk? Kettesben leszünk? Amíg ezzel vagyok elfoglalva, megáll az autó. Összekapcsolja a két csukló bilincsemet elöl. Kiszáll és engem is kisegít az autóból. Egy lánc kerül a bilincsemre. Kicsit bizonytalanul indulok el, de Uram lassan megy. Zavar, hogy nem látom hol vagyunk. A hangok alapján tudom csak mi történik. Belépünk egy ajtón, beszélgetést hallok és halk kellemes zenét. Nem tudom mennyi ember lehet itt. Valaki megsimogatja a fejemet, ösztönösen elhúzódok egy kicsit. Bemegyünk egy helyiségbe, Uram leültet. Aztán ajtó csukódást hallok. Csend. Nem tudom meddig ülök így. Végre nyílik az ajtó és megérzem az ismerős illatot. Leveszi a kendőt a szememről, de nincs időm körülnézni, felállít és elindulunk. Lépcsőn megyünk fel, nagy könnyebbség hogy látok. Belépünk egy nagyobb terembe, aminek a végét nem látom, mert szemembe világít néhány lámpa. Pár perc múlva megszokom a fényt, körülnézek. Férfiak és nők ülnek asztaloknál, fotelokban. Kb. 30-an lehetnek. Sorban jönnek be az ajtón párok, megállnak mellettünk. Van aki nyakörvén pórázzal, van akin nincs bilincs, férfiak nők vegyesen. Kérdés villan az agyamba és félelemmel telve nagyon halkan megszólalok:
- Most eladsz valakinek?
- Örökre soha! – hangzik a válasz, mert látja hogy félek.
Ekkor érkezik egy férfi, csendet int. A terem hátsó részében ülők elhallgatnak. Zene szól halkan, ami kicsit megnyugtat. Fel sem ocsúdtam még ebből, olyan mintha álmodnám az egészet. A bilincsemen lévő lánc rántására térek észhez. Uram előre vezet középre.
A férfi aki csendre intett, megszólal:
- A szolgalány kikiáltási ára az Önök előtt lévő leírások alapján 50 pont!
- Lássuk közelebbről! – szólal meg egy férfi hangja hátul.
Uram odavezet. Lehajtott fejjel lépkedek mögötte. A férfi feláll, államnál fogva felemeli a fejemet, hátrábblép, vállamnál fogva megfordít, hunyorított szemmel végignéz.
- 55!- mondja hangosan.
- 55! Először!- hallom a színpad közepén álló férfit.
- Vegye le ruhát!- szólal meg egy női hang.
Uram visszavezet középre és leveszi rólam a horgolt ruhát. A legszívesebben a földre vetném magam.
- 65!- szólal meg az előbbi női hang.
- 65! Először! – hallom ismét.
- Nézzük a mozgást! – kiáltja egy férfi.
Felhangzik egy kellemes keleti zene, én segélykérően nézek az Uramra, ő bólint. Nem hozhatok rá szégyent, lassan táncolni kezdek. Próbálok a zenére koncentrálni. Arra gondolok, hogy csak kettesben vagyok az Urammal és csak neki táncolok. Lassan kezdem elfelejteni hogy hol vagyok…

Még mindig táncolok, lassan, ahogyan csak Neki szoktam.
- 75!- csattan a mozgásra kíváncsi férfi hangja.
A zene elhalkul, én felriadok.
- 75! Először! – hallom a már ismerős hangot.
- Vezesse ide négykézláb!- ismét egy férfihang.
Uram odalép, rám néz, én leereszkedem, Ő a nyakörvemre csatolja a pórázt és vezet. Ez a helyzet fizikailag nem okoz problémát, sokat gyakorolom. Lelkileg viszont úgy érzem hogy porrá török. Odaérünk a férfi foteljához. Feláll, elkéri a póráz végét. Ezt már egyre nehezebben viselem, sírhatnékom támad. Felnézek Uramra, Ő rám, mosolyog és átadja a pórázomat. A férfi elindul és a fotelja körül tesz velem egy kört. Legszívesebben becsuknám a szememet hogy ne lássak senkit, de nem tudom, látnom kell merre megyünk.
A férfi nem kímél, nagyon lassan halad. Végre visszaérünk Uram lába elé. Pórázom visszakerül a biztonságot nyújtó kezekbe. Visszamegyünk középre.
- 85! Szépen sétáltatható!- hallom az iménti férfi hangját.
- 85! Először!
- 85! Másodszor!
- Uram neeee!- sikítok magamban és oldalt ránézek.
Ő várakozóan nyugodtan néz előre.
- Szolgálja fel az italomat és egy pálcát!- szólal meg egy nő.
Úgy érzem nem bírom tovább, a szemem könnyes lesz. Próbálom visszatartani, de alig bírom.
Behoznak egy tálcát, egy üveg bor van rajta, három pohár és egy nádpálca. Úgy érzem nem bírom el, le fogom ejteni. Uram mellettem áll, rám néz. Látom hogy büszke rám. Visszafojtom a könnyeimet és körülnézek. A nő feláll az asztaltól és int. Elindulok. Megpróbálok lassan, nyugodtan lépkedni. Uram mögöttem jön. Odaérünk az asztalhoz.
- Térdelj le és rakd az asztalra!- hangzik a parancs.
Letérdelek a tálcával a kezemben és teszem amit mondtak. Térdelek és lehajtott fejjel nézem a földet. Hosszúnak tűnik csend. Nem tudom mi következik.
- Hagyj magunkra!- szólal meg végre a nő.
Olyan gyorsan állok fel, ahogy csak lehet. Szívem szerint kirohannék ebből a házból nagyon messzire. Uram nem jön velem vissza, így azt érzem hogy teljesen egyedül vagyok, nincs meg a megszokott biztonság. Megpróbálok magabiztosan visszamenni.
- 95! Elég ügyes!- hallom meg a nő hangját.
- 95! Először!
- 95! Másodszor!
Messziről hallom már ezt a hangot. Uramat keresem a tekintetemmel, de nem látom sehol. Amikor elindultam, még ott állt a nő asztalánál akinek felszolgáltam.
- Vajon már eladott? Megegyezett valakivel? Hogy zajlanak itt a dolgok?- teszem fel magamnak a kérdéseket, de választ nem kapok.
- Gyere ide!- hallom valahonnan.
Elindulok, a hang irányába. Egy automatikus beprogramozott robotnak érzem magam
Meglátom Uramat egy asztal mellett, két férfi ül ott. Csak remélni tudom hogy onnan szólítottak. Nem figyeltem eléggé. Bűntudatom támad. Ahogy közeledek feléjük, látom hogy az asztalon két korbács van. Nem bírom levenni a szememet ezekről az eszközökről. A lábam remegni kezd. Nem ütött meg Uramon kívül még soha senki. Reménykedni tudok csak, hogy ez most sem fog megtörténni. Odaérek. Az egyik férfi feláll, két ujjal belenyúl a nyakörvem karikájába és közelebb húz magához. Kicsit durvának érzem. Feláll a fotelból a másik férfi, ő két korbácsot felemeli az asztalról. Aki a nyakörvemet fogja, elindul, vezetni kezd. Most látom, hogy a terem végében egy bordó függöny van. Amikor odaérünk, Uram elhúzza a függönyt. Fény gyúl és feltárja előttem a függöny mögötti hely titkát…

Velem szemben középen egy deres, jobb oldalon a fal mellett egy fémketrec, bal oldalon egy kereszt láncokkal. Megtorpanok. Uramra nézek ismét, látja hogy félek. A korbácstól és pálcától mindig is tartottam egy kicsit. Nincs több időm gondolkozni, vezetnek balra. Uram szembeállít a kereszttel, először a csukló,- majd a bokabilincsemet láncolja oda. Nem látom hogy állnak mögöttem. Nincs is időm sokat gondolkozni, érzem az első ütést a fenekemen. Felszisszenek. Csattan a következő a másik oldalról. Rájövök, hogy a két idegen férfi kezében van a két korbács. A bőröm ég, érzem hogy remegek, időnként összerándul a testem. Nem bírok mozdulatlan maradni. Nem tudom mennyi ütést kaptam, de úgy érzem elég, felsikítok. A korbácsütések megszűnnek. Könnyek folynak némán a szememből.
- 110! – hallom mögöttem a hangot.
- 110! Először!
Hosszúnak tűnik a csend.
- 120! – hangzik egy női hang, ami ismerős.
Állok háttal mindennek, nem tudom mi történik. Lépéseket hallok a hátam mögött. Női cipőben közelít valaki. Megfordul a fejemben hogy mi következhet még. Becsukom a szememet és már nem gondolok semmire. Egy kéz megsimogatja a korbács által piros fenekemet. Nem akarom kinyitni a szemem. A kéz megfogja hátul a hajamat, kicsit hátrahúzza a fejemet.
- Nézz rám! – mondja.
Kinyitom a szememet. Látásom kicsit homályos a könnyektől, de megismerem a nőt akinek odavittem az italát az asztalához. Valamiért szimpatikus ez a nő. Nem tudom miért.
- 120! Először!- hallom
- 120! Másodszor!
- 120! Harmadszor!
- Eladva!- hallom a végszót.
Elsírom magam ismét, de megkönnyebbülök bár nem tudom mi vár még rám. Éveknek tűnik amíg Uram odaér és lekapcsolja a bilincseimet a láncokról. Ránézek. Látom rajta hogy büszke rám. Amíg a nő asztalához megyünk, lopva nézegetem új Gazdámat. Hosszú vörös haja van, barna szeme. A bőre szép sima. Odaérünk az asztalhoz. A két fotel között látok egy kis asztalt. Ráfektetnek hassal, aminek ebben a pillanatban nagyon örülök. Fáradt is vagyok, a fenekem is ég. Csuklómat és bokámat a bilincseknél fogva odakötik az asztal lábához. Kezdek remegni, mert a nádpálca amit a tálcán odavittem, még mindig az asztalon van. Nem is Uramra nézek most hanem az új Gazdámra. Tudja miért pillantottam rá. Megfogja a pálcát és leteszi maga mellé a földre, kivonva így a látókörömből.
- Még lesz elég dolgod az éjszaka folyamán, most pihenj egy kicsit!- mondja.
Lehajtom a fejemet az asztalra. Töröm a fejemet hogy vajon új Gazdám milyen lesz hozzám.
- A szolga kikiáltási ára az önök előtt lévő leírások alapján 55 pont!- hangzik fel ismét.
…