Nadine (4)

Közben Nadine üzenetet kapott egy régebbi ismeretségtől. Jelenjen meg itt és itt, ekkor és ekkor, néhány utasítással a kinézetére. Korábban (évekkel ezelőtt, az anyaggyűjtés korában) hosszasan leveleztek, ám a férfi utazásai, elfoglaltsága miatt a találkozó nem jött létre. Nadine nem bánta. Elvadult pillanataiban vonzotta, ugyanakkor félt is tőle. A férfi ugyanis nem volt kispályás. Nem árult zsákbamacskát. Akárki látogatta (legyen az férfi, nő, idős vagy fiatal), ugyanazt kapta. Kíméletlen, szenvtelen pálcázást. Így is hirdette magát. Aki oda belépett, tudhatta: nem volt visszaút, nem volt tárgyalás. Többnyire egy segéddel dolgozott, de gyakran egyedül is. Néha fogadott vendégeket. Szerette a szertartásos körülményeket. Ítélethirdetést, lehajtott fejű, összekötözött kezű rabot a gyertyák fényében, a kesztyűbe bújtatott kezű segédet, ahogy az áldozatot az állványhoz vezette. De legjobban a precízen lefolytatott, keménykezű, férfiasan erős, előre kiszabott büntetéseket szerette.
Nem volt sok variáció. Többnyire mindenki 50 pálcát kapott. Ahogy hirdette magát, teljes erővel. Másnak nála nem volt értelme. Nadine tudta, ez olyasmi, amit előre el sem képzelhet. Óriási fájdalom, sebek maradnak utána. Nem ment el az esze. Ugyanakkor ez volt az, amire szinte őrülten vágyott. Hogy átadhassa magát a fájdalomnak. Úgy, hogy nem menekülhet, nincs kibúvó, nincs visszaút. Nincs beleszólása a folyamatba, nem számítanak a visszajelzések. Nem számít az akarat, a makacsság, a kedvesség. Ha egyszer belekezdtek, nem állíthatja le semmi. Nincs más, csak a fájdalom, egy erős kéz, a pálca puszta egyszerűsége és a csupasz fenék.
Tudta, hogy meg fogja bánni. Talán már az első ütésnél vagy a másodiknál, ha nem hamarabb. Tudta, hogy ez visszaveti a többi kapcsolatát: hónapokig nem találkozhat mással. Tudta, hogy butaság. Hiszen még soha nem kapott teljes erőből nem ötvenet, de egyetlenegy pálcát. 5-10 való neki, a kezdetekhez, finoman. De valami mégis úgy vonzotta a lehetőségben, mint a mágnes maga. Mint a lámpafény a hatalmas reflektor bűvkörébe került bogarakat. Nem tudott ellenállni neki. Talán nem is akart. Csupaszra borotvált testet írtak elő neki, smink nélkül jelenjen meg, nem viselhet ékszereket. A kiírt dátum egy csendes, esős vasárnap délutánra esett.
A délután négy óra lassan közeledett. Útja egy belvárosi bérházhoz vezetett. Lábai remegtek, amikor becsengetett. A segéd fogadta, kabátját vette el. Az előszobában kellett várakoznia, majd bevezették az előkészítő helyiségbe. Minden ruhát le kellett vetnie és otthagynia. Ez egyszerre feszélyezte, töltötte el izgalommal és szégyenérzettel. A segéd kezeit elöl összebilincselte, majd maga után intette. Hideg folyosón lépdelt mezítláb, majd belépett egy hatalmas terembe. A közepén műbőrrel párnázott, térdepléshez kialakított jószág. Egyedi gyártású darab lehetett. Nem hinné az ember, hogy a világon túl sokan használnak ilyet. De lehet, hogy nem is kevesen. Csak még nem ismerem őket.
A falakon, mintegy dekorációként, igazi békebeli, kampós nádpálcák függtek. Vékonyabbak és vastagabbak is. Soha nem látott még ilyet. Felolvasták az ítéletet. 50 pálca, egy vékonyabb bottal az első fele. Kezdett komolyra fordulni a helyzet. A segéd az állványhoz vezette és térdelő testhelyzetben kezét-lábát szorosra húzott szíjakkal a megfelelő pozícióban rögzítette. A szeme sarkából még látta, ahogy a félhomályban álló idősebb, testesebb férfi a falról egy közepes vastagságú pálcát levett. Egyet-kettőt suhintott vele a levegőbe. Hangosnak tetszett. Halk léptek hallatszottak, és mire felocsúdhatott volna, a következő suhintás már a fenekét érte. Bár várta, ekkora fájdalomra nem volt felkészülve. Tüzelt, égetett. A másodiknál felsikoltott. Úgy érezte, szétrepedt a feneke. Talán úgy is történt. Ez nem fog menni. Sírt, máris. Tépte a láncait, menekülni igyekezett. Megbánta már. Nem tudta elképzelni, fogalma sem volt, hogyan fog ebből túlélni ötvenet.