Kényes jelenet

Hosszú ideje éreztem már, hogy nem én irányítok. Sose akartam igazából, már az elején is tudtam, hogy hol a helyem, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz belőle. Hogy ennyire a markában legyek. Hogy ilyen nyíltan és határozottan tudjon uralni.
De tulajdonképpen sose bántam, hogy így alakult. Féltem is tőle, de imádatom is hatalmas volt. Tudtam, hogy a birtokában lévő dolgokkal percek alatt tönkre tudná tenni az életem, de a bizalmam töretlen volt. A lehető legjobb próbáltam lenni, hogy sose merüljön fel ez benne. Egyértelmű, hogy a markában voltam, de szerettem ott lenni.
Amikor átjött hozzám, mindig ugyanaz volt az elvárás. A számára fenntartott szekrényben az ő cipőinek makulátlannak kellett lenni, és ha nem volt más külön kérés, meztelenül, pórázzal a nyakamon kellett várni. Sose érkezett pontosan, mindig késett, úgyhogy nem volt ritka, hogy akár egy órát is vártam rá így. Aznap se volt ez másképpen. Akkor is már vagy ötven perce voltam meztelen, nyakamon a nyakörv, amikor hallottam a lenti kaput csipogni. Azonnal pórázt fel a nyakörvre, bejárati ajtó elő térdelni, és lesütött fejjel várni. Néha még a belső udvaron elszívott egy cigarettát, mielőtt feljött volna, így muszáj volt térden megvárni ezt az időt is. Ha úgy lépne be, hogy nem térdelek előtte, morcos lett volna. Az pedig ritkán jó. Ezt már volt alkalmam megtapasztalni...
Most emiatt nem kellett mérgesnek lennie. Ahogy belépett, ott térdeltem előtte meztelenül, pórázon. Mivel lesütöttem a szemem, nem láttam, hogy pontosan hova nézett, csak bejött, becsukta maga mögött az ajtót, és a kis dzsekijét a fejemre dobta. Én ilyenkor már tudtam a dolgom, egyből felpattantam, felakasztottam a fogasra, és ugyanoda térdeltem is vissza, ahonnan felkeltem.
- Rég nem találkoztunk már, ugye? - szólított meg vidám hangon, majd elvette kezemből a póráz végét - Több, mint egy hete jártam itt utoljára. Hiányoztam, ugye?
Én felpillantottam rá. Tűsarkú fekete bőr bokacsizma volt rajta, feszülős, szinte leggings szerű farmer, és egy szintén fekete csőtop.
- Mióta utoljára találkoztunk, azóta vágyom Önre, úrnőm. Vágyom rá, hogy megalázkodjak Ön előtt.
Elmosolyodott. Tudtam, hogy kimondottan élvezi, ha érezheti felettem a hatalmát. Megalázni, és azt, ha önként alázkodok meg előtte.
- Szeretnél megalázkodni? - kérdezte huncut mosollyal a száján.
- Természetesen, úrnőm. Érezni szeretném a hatalmát rajtam, ami alatt megtörök, és a legkülönfélébb módon megalázkodva mutatom ezt ki Önnek.
- Hát igen, arra jó szoktál lenni.
Miközben a pórázon húzott, a kanapéhoz sétált, leült. Vékony, formás lábait keresztbe tette, majd miután hátradőlt, csettintett nekem, és a lábai elé mutatott. Én térdeimen kúsztam oda. Egy röpke pillanatig a szemembe nézett, majd a cipőjére. Egyből értettem.
Az utcai cipője tisztára nyalatása az egyik kedvenc alázási módja volt. Előszeretettel alkalmazta. Folyamatosan figyelte a tekintetem, a mozgásom, miközben a csizmáját nyaltam. Minden apró reakciómra felfigyelt, és mindent megjegyzett. Látta, ahogy a nyelvem végigsiklik a szinte tiszta oldalrészen, figyelte, ahogy a tűsarkat tisztítom le az utca porától. Elmosolyodott a fintoromtól, amikor valami furcsa ízű szöszt nyaltam le a talpáról. Folyamatosan nézett, figyelt. Tudta jól, hogy ezt hogy élem meg. Tudta, hogy számomra szinte teljes megsemmisülést jelent, ahogy a piszkos cipőjét tisztára nyalom. A büszkeségem, a méltóságom teljes elvesztése. Lenyalom a cipője talpát. Nem kérdezem, hol járt, nem kérdezhetem, nem érdekelhet, mibe lépett, csak nyalom. Amíg teljesen tiszta nem lesz. ismert már annyira, hogy tudja, ezzel már a szeánsz elején teljesen megtör.
- Hogy érzed magad?
- Megtisztelve, úrnőm.
- Megtisztelve? - nevette el magát - Ezt fejtsed ki részletesen. Mi miatt érzed magad megtisztelve?
- Mert lehetőséget kaptam Úrnőm csizmáját letisztítani. Nyalhatom a talpát. Úrnőm abban a kegyben részesített, hogy úrnőm talpnyalója lehessek. Ez megtisztelő.
- Tehát jól érzed magad a talpnyalómként?
- Csodásan, úrnőm.
Ekkor a tekintete lentebb tévedt. Végigmérte a farkamat. Enyhén már elkezdett merevedni, de még inkább lefele lógott.
- Jól látom, mintha kicsit meredeznél? Ez érdekes.
- Igen, úrnőm.
- Engedd meg, hogy pontosítsak. Konkrétan arra kezdett felállni a farkad, hogy lenyaltad a csizmám talpát? Arra merevedsz, hogy az utca koszát lenyalod a talpamról, és lenyeled?
Egy pillanatra elvörösödtem, és zavartan megszólaltam:
- Igen, úrnőm.
- Igen, mi? Mondjad ki, hogy mi történik! - szólalt nevetve
- Arra kezdett felállni a farkam, hogy a koszt lenyalom úrnőm csizmája talpáról.
- De ez nevetséges, nem?
- Az, úrnőm.
- Tudsz te még ennél is nevetségesebb lenni! Hozzad ide az egyik fa bárszéket!
A pórázt a nyakamba dobta. Én térden csúszva a bárszékért mentem, majd a lábai elé tettem. Csettintve megmozgatta a lábait, ebből tudtam, hogy a cipőire gondol. Óvatosan levettem mindkét csizmát. Alatta vékony pamutzoknit viselt, ebben volt egész nap munkában.
- Zoknit is.
Lassan, finoman a zoknikat is levettem. Ő a lábait feltette a bárszékre elém úgy, hogy a talpai pont a szék ülőkéje közepén voltak. Volt előttük még 10-15 centi hely.
- Tetszenek a talpaim?
- Igen, úrnőm. Gyönyörűek, úrnőm.
- Akkor kicsit vizsgáld meg őket közelebbről. Tedd az álladat a szék túloldalára.
A székhez fordultam, és kissé meggörnyedve a talpai elé tettem az arcomat. Nem nyaltam, nem csókoltam, mivel nem mondta, csak odatettem, és a talpaiba bámultam. Éreztem a hőt, ami az egész napos sétálgatás során megfáradt lábakból jött. Éreztem az illatát is, ami nagyon tetszett. Közvetlen közelről vizsgáltam a csodaszép, sötétrózsaszínes árnyalatú talpakat, az arányosan karcsú lábujjakat, és a köztük lévő apró zokniszöszöcskéket. Elmondhatatlanul felizgatott. Miközben úrnőm a telefonját babrálta, nekem utasításba adta, hogy csak mozdulatlanul nézzem a lábait. Pár perc múlva megszólalt:
- Tudtam én, hogy tudsz te nevetségesebb lenni. Az izzadt talpaimra felállt a farkad.
Nem néztem le, de éreztem, hogy normálisan bemerevedtem. A talpai közelsége, illata, érzete egyszerűen ezt váltotta ki belőlem. A válasz megfogalmazásán gondolkodtam éppen, amikor felemelte a telefonját, és lefényképezett. Kikerekedett a szemem, és hirtelen nem tudtam, mit kezdeni, de ismét megszólalt:
- Ez nem jó, nem látszik olyan jól. Kicsit fordulj jobbra!
Odébb fordítottam a fejemet, de már a riadt tekintettel, ami a fénykép kattanása miatt ült az arcomra. Az egyik lábát kicsit odébb tette, oldalra kinyújtott kézzel készített egy újabb képet.
- Na, ez már jobb. Még párat.
Egymás után kattantak a képek, én pedig lefagyva, riadtan térdeltem csak görnyedten, teljesen tanácstalanul. Határozottan éreztem a talpai illatát, de most már a gyönyör mellett a félelem is elfogott, hogy mi lesz a képekkel. Úrnőm pár másodperc után felém fordította a telefonját
- Így jó lesz?
Kérdezte, és mutatta. A facebook volt aktív rajta, azon belül pedig éppen posztolás előtt a kép. Meztelenül térdelek egy szék előtt, arcom előtt pedig két női láb. Az egyik talpa majdnem eléri az orrom hegyét, közben pedig a farkam mereven áll. És ami a legkeményebb, hogy konkrétan a farkam helyére volt bejelölve a nevem.
- Így akkor mehet?
Teljesen elfogott a félelem. Ismerősöm a főnököm, a kollégáim, az exeim, egy ilyen kép hatásába belegondolni se merek. A szívem elkezdett zakatolni, hirtelen elkezdtem izzadni, és akkora görcs került a torkomba, hogy megszólalni se tudtam. Erre ő hirtelen felnevetett.
- Csak viccelek! Elhitted, hogy kirakom a képet? Kis butuska. Ez csak az enyém, ilyen mókás képet másnak nem mutatok. - fakadt ki nevetve, majd láttam, ahogy a vissza gomb nyomogatásával megszüntette a posztolási kezdeményezést.
- Inkább eressz nekem egy forró fürdőt! Kis butusom.
Tudtam, hogy még hosszú lesz az este...