Hajnalodik... (...és bűnhődés vol.3)

…ez életed talán leghosszabb éjszakája. A percek lassan nyúlnak s órákká lesznek, ahogy múlik csigalassúsággal az éjszaka. A szobában csend honol – halk szuszogásomat kivéve – melyet néha fel-felszökő nyöszörgésed tör meg. Tested minden pontja bizsereg, zsibbad; bimbóid két apró tőr gyanánt mélyednek a rád terített szatén takaró anyagába. Maga a takaró a legrosszabb most: tested minden rándulásakor mint megannyi szerető becézgető ujja, cirógatja kényezteti minden porcikád. Tudod, mindig is imádtam, hogy egyetlen nagy erogén zóna vagy. A két jó barátod fáradhatatlanul dolgozik benned. Úgy érzékeled, időnként hol megannyi apró tűvel szurkálnának, hol kedveskedőn simítják el eme érzeteket. Altájaiddal időnként elveszted a kapcsolatot, oly sok inger ér egyszerre…vagy legalábbis úgy érzed. Szépen lassan a kielégületlenség meghozza az igazi büntetést számodra: a kéj határán lebegve lassan túlterhelődnek belső érzékeid…lassan lüktető fájdalom járja át elméd…vagy csak te képzeled oda tehetetlenségedben?
Halkan moccanok melletted…a kendő miatt nem látsz, csak találgatsz. Megdermedsz, fülelsz. Ismét egyenletes szuszogásom hangja tölti ki a szobát. Csak forgolódtam picit.
Mennyi lehet az idő? Az összefolyt pillanatok végtelenjében teljesen elvesztetted a realitást s az időérzékedet. Öled, végtagjaid jelzik: mintha évek óta lennél az ágyhoz kikötözve. Talán voltak pillanatok, mikor a nagy átszellemültségtől el is ájultál. Orgazmuskor is esett már meg ilyen veled. Óramutató kattogását nem hallod, mert nem szeretem, így nincs a hálószobában. S a szemeden lévő kendő miatt úgyis mindegy lenne…
Ismét moccanok, ezúttal nyújtózom. A hangjaimból ítélve ráérősen jólesően. Fáradt, elkínzott nyöszörgéseddel próbálod felhívni magadra figyelmet. Ismerősen süpped az ágy, érzed, feléd fordulok. Kezem leheletfinom érintésével megsimítom arcod, mire nem tudod miért, de bent elpattan valami: hangos zokogásodat lefojtja a szádban tanyázó golyó.
Felkelek mellőled, hallod kilépdelek a konyhába bekapcsolom a kávéfőzőt. Felsikítasz: na ezt már ne! Szerinted most inkább veled kellene foglalkoznom, átlökve végre tested által lelkedet azon a kapun, melynek küszöbén egész éjjel toporogtál. Az első biztosan fájdalmas lesz, de téged ez most nem érdekel…jöjjön már, hisz megszolgáltad, megszenvedtél érte. Történjen valami ami véget vet ennek a gyötrődésnek, mely eleddig messze a legszadistább húzás tőlem mind közül, amit valaha kaptál.
Ilyen gondolatok keringenek fejedben, vergődsz testben-lélekben…mögöttem meg halkan kattan a mosdó ajtaja.
Ez az egy kattanás visszarántja éned egy részét a valóságba. Várnod kell. Utálsz várni, jól tudom. Kettőnk közül mindig is te voltál a vadabb, a temperamentumosabb. De ilyen állapotban, ennyi órán át tartó ingerlés után ki tudna várni? Meghallod a lezúduló víz hangját a zuhanyzóban. Valószínűleg már tusolok egy ideje, csak eleddig nem vetted észre belső őrjöngésedben. Halk morajjal végzi a dolgát a kávéfőző kint a konyhában., eredményképp szép lassan kellemes kávé illat tölti be a lakás légterét. De most ez sem érdekel.
„- Ha megpróbálom, hogy…hogy…előbb a kávét részesíteni figyelmemben, akkor…akkor…” – fogadkozol magadban. Csend lopakodik feléd a fürdőszobából: törölközöm már valószínűleg. Kisvártatva kattan az ajtózár, s puha lépteim hallod ahogy a konyha felé tartok. Elernyedsz, s újra szipogni kezdesz.
„- Ha ennek vége…csak legyen már vége… - fogadkozol újra magadban – „…széthasítom körmeimmel a hátát…” Már az sem érdekel, ha még nagyobb büntetés lesz a jutalmad. Hisz neked is ki kell élni a felgyülemlett vágy okozta feszültségedet valahol.
Motoszkálásom hallod a konyhában. Csörrennek a bögrékbe dobott kiskanalak, halkan koppan a mézesbödön és a cukortartó a tálcán, puffanó hanggal landol rajta a tejes kisedény. Erősödő kávé illat jelzi, hogy feléd tartok a tálcára halmozott zsákmányommal, melyet le is teszek az éjjeli szekrényre. Visszahuppanok melléd az ágyba, fejed picit megemelve kioldom a pecek szíját s eltávolítom a szádból. Nagyot nyelnél, de nem megy…teljesen kiszáradt a szád. Kezemet továbbra is fejed alatt tartva gyönyörködöm a kendő alól árulkodón kicsorgó könnyeiden. Poharat tartok ajkaidhoz, s már kortynyi ásványvizet hintek közéjük. Aprókat nyelve iszol, ezt nem sieted el. Visszahajtom fejed, leteszem poharam, miközben felém fordulsz.
„- Kérlek…kérlek…” – leheled halkan, mire én megsimítom arcod. Nem látod, de érzed mosolyom. Lágyan megcsókollak, s felelek…
„- Mindjárt…”