Tantra

Sok mindent játszottunk már.
Testtel, szellemmel, lélekkel.
Egymásra hangolódtunk egyre jobban.

Nem tudatosan.
Nem tudtuk, mit teszünk.
Ösztönösen – mint a kíváncsi és bátor gyerekek, amikor új világot fedeznek fel.

Csodavilág – csodaszerelem.

Szeretkezünk, immár sokadszor játsszuk azt, hogy ejakuláció nélkül vagyunk együtt…
Csak a valódi vágyra reagálunk…, csak akkor mozdulunk, ha nem bírunk ellenállni…
Lassan, minden kis rezdülésre odafigyelve keressük vágyaink mélyét…
Érezzük, hogy minden mozdulatunk szinkronba kerül.
Egyszerre érezzük a legapróbb jelzést is.
Az írom: apró, pedig nincs erősebb vezető ennél.
De ha nem lenne a kettőnk között létrejött harmónia, észre sem vennénk a vágy mélyről jövő, halk irányítását.
Mindketten átadtuk magunkat a közös élménynek, már nem létezünk külön-külön.
Együtt vagyunk alárendelve valami mindkettőnknél hatalmasabb erőnek, ami összeköt, ami vonz, ami lágyan körbevesz, ami végtelen…

Én vagyok felül. Nem vadul. Nem gyorsan.
Csak alig észrevehetően mozdulok… bennem van… lüktet…
Lassan lélegzünk mindketten…
Olyan mintha a vaginámon keresztül venném a levegőt, minden belélegzéssel lassan szinte húzom magamban felfelé a falloszát, a kilégzésnél még mélyebbre engedem magam.
Ha most látna minket valaki, mozdulatlannak tűnnénk…
Pedig egyre növekszik bennem, érzem, ahogy kitölt engem.

Együtt lélegzünk, szinte egymásban, egymásból.

Kiegyenesedik a gerincem. Nem a vágytól mozdulok, hanem, hogy helyet adjak neki magamban.
Érzem, ahogy halad felfelé, a fallosza egyre nő.
Megérzem a gyomorszájamnál – mozdulok újra egy kicsit, hogy feljebb törhessen.
Át kell engednem ezen a kapun is.
Lassan, nyugodtan – mintha nem is csinálnánk semmit, csak történne velünk valami, amit nem mi irányítunk.
Megfigyelők vagyunk, kívül… belül…
Furcsa kettős élmény egyszerre objektíven és szubjektíven átélni ugyanazt.
Érezni, hogy a testünk tökéletesen összeillik, és érezni, hogy a lelkünk is egyesül.
Közben még tovább nő bennem.
A torkomban érzem. Át kell engednem magamon teljesen.

El kell engednünk mindent, ami azt jelentené, hogy amit átélünk, nem lehetséges.

Már egyáltalán nem mozdulunk…
A lélegzetünk már észrevehetetlen – szinte nem is lélegzünk… nincs rá szükség…
Tökéletesen összekapcsolódva lebegünk a végtelenben.
A fejtetőmön át kilövell… lassan szétáramlik a légüres térben…

Csillagokat teremtünk…