Csillag

Csillag


Megszédülök egy kicsit, amikor felállok az asztaltól. Az az utolsó pohár már nem kellett volna, nagyon nem, ma biztos nem. Megrázom a fejem. A sok elszívott fűnek a füstje még mindig szinte tapintható. Átható. Ilyenkor már büdös, akárcsak az egész este, ezért is indulok el. Feláll ő is. Látom a szemem sarkából, de nem nézek rá. Egész este nem néztem rá. Néha én sem tudom miért, talán az egészet, az egész témát el akartam felejteni egy időre. Nem mintha nem vettem volna észre. Szerintem előbb észrevettem, mint ő engem, amikor leültem az asztalhoz, már azt is tudtam fejből, hogy milyen ruha és cipő van rajta. Az illata is érdekelt volna, de nem mellé ültem le. Ebben a helyiségben azt amúgy is képtelenség lett volna megérezni. Talán jó is. Talán ki tudja. Én ma nem. Gondolatok kavarogtak az asztal felett. Inkább elindulok.
Kinyitom az ajtót, az odarendelt, diákmunkás személyzetis bizonytalanul köszön el tőlem, biccentek felé, felveszem a zakót. Szánom szegényt. Szinte. Talán nem? Megállok, behunyom a szemem. Szétszórt vagyok kicsit, ez rossz jel, és nagyon nem jellemző. Többet érzek ebben az éjszakában, mint egy standard mulatozást, többet, mint a szokásos péntek esti, már már unalmas, és átlagos őrületet. Kinyitom a szemem. Kilélegez... És már ott sem vagyok, átvágok a bár nyilvános részén. A zene most fájdalmasan hangos, pedig pár órával ezelőtt még én akartam átjönni ide a belső, szeparált helyiségből. Valaki nekem ütközik, megtorpanok, majd inkább elengedem. Felesleges, teljesen felesleges. Mit értem volna azzal, ha meg sem állok. Ma sem érdekelnek a világ kis, jelentéktelen vitái. Végre kiérek az utcára. Átlagos Budapest-péntek éjszaka, vár arra, hogy átalakuljon valamivé, amit már érdemes megjegyezni. A hideg levegő jól esik, már nem szédülök, és a szervezetemmel harcot vívó alkoholt is érzem, ahogy lassan elveszíti eddig is reménytelen küzdelmét. Ekkor ér utol. Hirtelen fordulok meg, és rögtön a szemébe nézek. Megtorpan, de nem hátrál meg. Nem fog megszólalni. Látom rajta, és valóban, ott áll előttem, nem szól semmit, csak néz. Hallgathatnék. De nem, ez az éjszaka más, nem hallgatok, felé lépek, és miközben arra gondolok, hogy ne köhögjem el magam a kérdés közben, hozzá szólok.
- Ismerjük egymást, kisasszony?
Meglepődik. Ha akarná, sem tudná elrejteni.
- Én… nem. Csak meg akartam kérdezni, hogy miért mész el ilyen hamar, hiszen csak mos…
- Akarta?
Látom a tágra nyílt szemei mögött szinte, ahogy gondolkozik, és megérteni próbál. Kékek. Szépek, nagyok. Pont az a fajta, amiben könnyen el lehet veszni, ha nem vigyáz az ember. Nem szeretek elveszni. Nem szoktam elveszni.
- Hát, arra gondoltam, hogy megkérdezlek, hogy…
- Megkérdez? - Lehunyja a szemeit, egy pillanatra eltűnik a kékség.
- Meg akartam kérdezni öntől, hogy…
Nem tudom mit kérdez, az ajkát figyelem. Hagyom, hogy befejezze. Néha elkapok egy-két szót, de ő is, és én is tudjuk, hogy nem ezt akarta kérdezni, ha egyáltalán tudta, hogy miért indult ki utánam. Kezében a kabátjával.
- Segítek önnek, kisasszony. - a szemébe bámulok. Az enyém is kék, talán ő is ezen gondolkodik éppen? - Nem engem keres. Nem én kellek önnek.
- Miért olyan biztos ebben? - Nem tágít. Pedig az egész összejövetel alatt hangját sem hallottam. Be sem mutatkozott.
- Így gondolom, kisasszony. - Pár centit közelebb hajolok hozzá. Itt az ideje egy különlegesebb mondatnak. - Előbb látnám a gyönyörű szemeit fájdalomtól könnyesen, mint az arcán a mosolyt.
Nem hagyok neki időt, hogy válaszoljon. Akkor talán túl hamar tenné. Hadd süllyedjen le, hadd gondolkozzon el rajta, hadd próbálja megérteni. Megfordulok. Elindulok. A körút felé veszem az irányt. Pár perc, és hazaérek. Ahogy elmegyek a parkoló autók mellet, a visszapillantóból figyelem. Mozdulatlanul áll. Majd tétován elindul. De nem visszafelé, engem követ. Akaratlanul elmosolyodom. Rendben, kisasszony. Kövessen, és meglátjuk mi lesz a történet vége, meglátjuk, hogy egyáltalán tudatában van-e annak, hogy mibe szeretne bonyolódni.
A járda enyhén vizes, az éjszaka péntek este szagú, szinte érzem a vér szagát is, ami titokban körbevesz, érzem, hogy a város feletti ködben benne van egy egész hét összekavart érzelmi maszlaga, töménytelen agresszió, elenyészően kevés szeretet, magasfokú frusztráltság, és mérhetetlen szomorúság les föntről, várva a pillanatot, hogy újra leszálljanak. Együtt lélegzem az éjszakai Budapesttel, ahogy sétálok. Csorog rajtam az utcalámpák fénye, a szél fújja a szemetet. Nem kerülöm ki. Csak megyek, a lány követ. Most nem próbál utolérni, csak jön utánam, kellően, de nem nagyon lemaradva, bizonytalanul határozott léptekkel, mint aki tudja, hogy akar valamit, csupán azt nem, hogy mi is az a dolog. Igyekszem az ellenkezőjét tenni ennek, és tudni, hogy mit akarok, de ma valamiért kurvára nem megy. Nem az alkohol, nem a füves cigaretták, valami más okozza ezt ma éjjel.
Észre sem veszem, de hazaértem. Előttem az ajtó, ő meg tíz méterrel megáll mögöttem az utcán. Az újabb szintre kerülés teljesen hangtalan dolog. Eddig is lehetett volna sejteni, azonban már túl sok hasonló dolgot láttam, hogy előre sejtsem. De ha idáig eljutott, már megérdemli a figyelmem, és én is máshogy fogom őt nézni.
- Jöjjön, kisasszony. - mondom neki, szinte kedvesen. - Miért álldogál az utcán ilyen későn, egyedül...
Elmosolyodik. Talán nekem is nehéz visszatartani. Talán? Mit ámítom magam, nagyon nehéz visszatartani. Aztán nem is tartom vissza, csak már nem felé nézek. Hallom a lépteit, ahogy követ, miközben az ajtót nyitom. A lépcsőház üres. Nem lepődöm meg. Tudom, hogy szinte minden szomszédom már rég ágyban van, a mellettem lakó leányok meg elutaztak. Szembefordulok vele. A folyosó az ajtó mögött szűk, majdnem olyan közel van hozzám, mint a bár előtt volt. De itt néma csönd van, kínos, nyomasztó csönd, ami a rosszat hordozza magában, és még az illatát is megérzem.
- Miért jött ide? - kérdezem. - Mit szeretne elérni? Mire számít ma éjjel.
- Nem tudom. - bizonytalan hangon, kislányos ártatlansággal, de tökéletes őszinteséggel válaszolja.
- Szeretne megismerni? Szeretné tudni, hogy ki vagyok?
- Lehet.
- Lehet?
- Igen.
Hangtalanul húztam elő a pisztolyt a zakóm zsebéből, miközben beszélgettünk. Lágyan homlokához nyomom a cső hideg acélját, miközben ő végig a szemembe néz. Én is az övébe, így a felismerés pillanatának minden rezdülését látom. Halálra rémül, de nem mozdul. A félelemtől? Vagy csupán ő más, mint bárki egyéb, akivel valaha találkoztam?
- Térdre. - suttogom. Azonnal mozdul.
Ott állok fölötte, a fejénél tartva a fegyvert, gondosan, kínosan, és már-már komikusan vigyázva arra, hogy ne nyomjam meg a homlokát vele. Sosem szoktam ilyen óvatos lenni. Fura.
- Nem tud rólam semmit. - kezdem. Még mindig suttogok. - ha mindent tudna rólam, nem követett volna. Akkor előbb rémült volna halálra. Azonnal a másik irányba ment volna. A bárban sem engem nézett volna. És most nem gondolkozna itt, előttem térdelve azon, hogy mi lesz ennek a pillanatnak vége.
Nem válaszol. Nem is várom, csupán nézem, és érzi, hogy ha lehunyja a szemét, azonnal vége lehet mindennek. Szinte pislogás nélkül bámul. Helyes, nagyon helyes. Figyel rám, minden szavamra. Folytatom.
- Hátra a kezét. - meg is teszi. - Erre vágyik? Én irányítok. Én megkapom, amit akarok. Mindig, mindenhol… azáltal, hogy belépett az ajtón, elkezdtem magát akarni. Örül neki? Vagy talán megbánta?
Hallgat.
- Megbánta?
Valamit válaszol, de nem értem, túl halk.
- Hangosabban.
- Nem. Nem bántam meg.
- Akkor felállni. - ahogy halkan kimondom, a pisztolyt a homloka helyett már az álla alá támasztom, tartom vele a fejét, hogy végig a szemembe kelljen néznie. Feláll. Érezhetően alacsonyabb, mint én. Még mindig azon gondolkozik, hogy jó helyen van-e. Pedig a válasz, mint általában… kínosan egyszerű. - Ne mozduljon.
Elegánsan, számára meg talán túl lassan emelem el a fegyvert az állától, és süllyesztem vissza a helyére. Odahajolok, és hosszan megcsókolom az arcát. Két kezemmel megfogom a csuklóit, és kicsit feljebb emelem. Kezd kitörni belőlem az állat, érzem, valahol mélyen már mozgolódik. Ha nem akarom, ebből kívülről úgysem látnak semmit. Az agyamban képek, érzések, pillanatok jelennek meg, gondolatok, vágyak suhannak át. Ékszerként fogja viselni ezeken a csuklókon a bilincset, mozdulatlanságra ítélve fogja kielégíteni a ma éjszakai vágyaimat, holnap reggel talán hazaengedem, de utána érte megyek később, és az ágyam mellé térdeltetve fogom neki elmesélni, hogy ő olyan fontos lesz nekem, hogy azt nem is…
Ebben a pillanatban az automatikus világítás lekapcsol, majdnem vak sötét vesz minket körül, fekete, mint a kedvem volt egy órával ezelőtt, és szinte semmi fény nem oszlatja ezt sötétséget. Szinte. Mert ekkor meglátom. Még mindig engem néz, és a szemei rám merednek. A vak sötétben is látom, mert csillognak. Nem, nem csillognak, talán ragyognak. Olyanok, mint a csillagok.
Isten veletek, átmulatott, másnaposság szagú, magányos Budapest éjszakák, kik az utóbbi pár hétben elszaporodtatok. Isten veletek kínzó, gondolatoktól bűzlő, érzelmekben fürdő hajnali ébredések. Most egy ideig elég belőletek. Ma a bárban nem néztem a lányra, aki szemben, és kettővel balra ült. Aki most itt áll előttem, holott a ruháit azonnal, akaratlanul megjegyeztem, s a rúzsa, illetve körömlakkja árnyalatait is. Akartam érezni az illatát, de inkább meg sem próbáltam, pedig, mint mindent, ezt is megoldottam volna talán. Én sem köszöntem neki, nem mutatkoztam be, egyszer sem szóltam hozzá, talán felé sem néztem. Pedig láttam, hogy ő néz engem. Nem akartam ismerni. Attól féltem, hogy aki ennyire tetszik… azzal sohasem lehetnék őszinte.