...és bűnhődés (vol.1)

„- Hét…nyolc…k-kilenc…” – pillanatra megcsuklik a hangod – „tíz…”
Hangoddal együtt a lábad is meg-megbicsaklik. Most nagy szerencse, hogy az ágykeretre támaszkodhatsz – érzed -, különben összecsuklanál.
Csend borul a szobára, halk nyöszörgésed töri csak meg a pillanatot. Gyönyörködöm egy ideig a vörösen égő bőrödben: combod, feneked, hátad árulkodik róla, hogy játszótársaim hol illették csókjaikkal testedet. Kevés kivétellel valamennyien részt vettek eme orgiában, s most örülsz, hogy akadtak kivételek.
Nézem ahogy pihegsz, majd mögéd lépek, s karommá görbült ujjaimmal végigfutok tested felszínén. Tested hol apróbb hol hevesebb rándulásait szisszenéseid keretezik, ahogy – bár alig hozzád érve – ujjaimmal az érzékenyebb részekre tévedek.
Ahogy feneked izzó félgömbje tenyerembe simul, finoman csókot lehelek füledbe…testem testedhez ér, ahogy átölellek…kötelékeid ellenére az az érzeted,mintha én vontalak volna magamhoz. Ölelő kezem kisvártatva önálló útra kél: mellkasod hegyvonulatainál barangol keveset, majd átvándorol öled dombjaihoz.
Látom, tudom s hamarosan érzem, mai határt s véget nem érő vágyad hullámai ismét felcsapnak. Egyik kezem ujjai öled dombjai közti völgyben járnak, másik (is) kezem átsiklik feneked halmai közt megbújó területre. Kezeim mozgásával lábujjhegyre kényszerítelek: formás lábaid pattanásig feszülnek, miközben két kapudat is masszírozom, de a „házad küszöbét” nem lépem át, csak be-belesek.
Ujjaim így két oldalról róják táncukat öled rejtekében…néha bele-belecsippentenek combodba, melyekre meg-megugrasz. Tested, fejed mozgásának reakcióiból látom hamarosan csúcsra érsz. Sikeresen ragadom meg a pillanatot: mikor fejed hátravetve nekem nyomod, hogy világgá rikoltsd tetőpontodat, kezeim leugranak rólad s én hátrébb lépek. Minden porcikád vonaglik, kikötött kezeid úgy markolják az ágykeretet, hogy az ujjaid belefehérednek. Felkorbácsolt érzelmi állapotodban a kéjt valami egészen más érzés váltja fel…ellenkező előjelűek, mégis rokonlelkek: semmi sem áll közelebb egymáshoz, mint eme két érzés. Tekinteted dühös izzását szinte látom a kendődön keresztül…s felkuncogok.
„- Te rohadt szemét strici” – hadarod szinte egy szuszra – „hogy lehe…” – itt elharapod mondatodat, rádöbbenve, mit is tettél épp.
Én szélesen elmosolyodom, miközben úgy helyezkedem, hogy láthassam a dühtől megszépült arcod. Ismét sikerült nálad kivernem a biztosítékokat…s ez igencsak jól esik a vállamon kuporgó kisördögnek.
„- Szóval a kéjenc dögöcskémnek” – simítok végig arcodon – „nem elég, hogy a ma este szinte csak róla szólt. Többet akar…többet és többet…” – viszem le hangom – „s még többet…”
A borzongó érzés a hangommal együtt vándorol lefelé a gerinced mentén: lassan végigszánkázik a tarkódtól, hogy megszületett, egészen le a csípődik s még tovább…
Hallod, ahogy az eszközeimet pakolgatom le az ágyról…majd nyílik a fiók, s általad eleddig még nem hallott fémes csilingelő hang üti meg füled…ez vajon mi lehet? Tompa puffanással landol az a valami az ágyon. Gyufasercenés és a jellegzetes füst illata árulkodik arról, hogy épp gyertyákat gyújtok. Az ágy alatti dobozomat is mozdulni hallod, s magadban pörgeted a benne rejlő lehetőségeket. Most meg vajon mit találtam ki neked?
Lecsatolom bokáidról a rudakat, s ahogy felegyenesedem mögötted két cuppanósat adok meggyötört feneked két felének. Egyenként komótosan eloldom kezeid, majd az ágyhoz vezetlek. Engedelmesen fekszel hanyatt, az elmúlt percek után jól esik a fekvés. Kezeidet a fejrésznél lévő rácsos kerethez rögzítem. Fejedet picit megemelem, hogy a szádba kerülő lyukacsos golyós pecek szíját rendesen meghúzhassam. Agyad egyre csak azon jár: mi lesz most….?