Elbaltázott szeánsz történései (3), vagy Ez már más, így (1)

Ekkor újra megszólalt egy csengő. Odaléptem a mobilomhoz, de nem az szólt. Erre Ő is megnézte, de az övé sem jelzett. Kicsit értetlenül néztünk egymásra, mikor újra megszólalt és akkor már tudtam, hogy az ajtócsengő az. Kicsit értetlenül néztem a faliórára, mert nem vártam látogatót.
- Nem tudom, ki lehet az, nem várok senkit, de azért kinézek. Addig szedd rendbe Magadat, ha mégis bejönne, aki csengetett! – szóltam és kisiettem az ajtóhoz.
Az ajtóban egy régen nem látott, fiatal srác állt mosolyogva:
- Bejöhetek, vagy zavarok? – kérdezte meg, mikor meglátott.
- Nem, dehogy is zavarsz! Nagyon örülök, hogy újra látlak. Régen voltál már nálam.
- Igen, sok minden történt s elnézést, hogy nem jeleztem előre, de nem találtam a mobilszámot, talán véletlenül kitöröltem. – szegte le fejét bánatosan.
- Akárhogy is volt, örülök, hogy látlak, itt! Gyere be! Remélem nem fog zavarni, ha bent egy másik sráccal is találkozol. – jelentettem ki és egyben kérdeztem is meg.
- Nem, nem zavar. Csak nem…. – kezdte, de elhallgatott s rám nézett kérdőn inkább.
- Igen, szeánsz volt, de már vége, sajnos. – válaszoltam.
- Sajnos? Miért, sajnos? Olyan jó, kellemes volt? – csapott le azonnal a feldobott labdára.
- Sajnos, nem. Ez egy elbaltázott szeánsz volt! – jelentettem ki. – Emiatt jó is, hogy vége, rossz csak annyiban, hogy már nem tudok korrigálni. – feleltem őszintén.
- Én sem? – kérdezte meg sejtelmesen a srác.
- De, talán még Te tudnál. – bíztattam s mutattam menjünk be a szobába. Ott azonban a benti srác már felöltözve várt, ugyan kezeltek, de az kijelentette, már mennie kell, így most már Őt is kikísértem s mentem vissza a megérkezetthez, örömmel.
Jó ideig elcsacsogtunk a hogy s mint voltról, míg nem találkoztunk, majd mikor már kifogytunk a szóból, akkor kis hallgatás után végre rám nézett és megkérdezte, halkan:
- Tudom, hogy Uramat nem illik faggatnom, nekem, de még talán nem vagyok Sub minőségemben, hanem inkább egy régi jó ismerős, talán barát jogán kérdezhetném meg: - miért volt a szeánsz elbaltázott? Uram, nem szokott indiszponált lenni, hiszen előre, alaposan felkészül, eltervez mindent. Legalább is én, így emlékszem.
- Igen, ez most is így volt, de más a terv s sajnos igencsak más volt a kivitelezés…. – kezdtem s elmondtam röviden, mi volt a gond. Megfontoltan hallgatott, nem szólt közbe, még csak megjegyzéseket sem tett. Mikor befejeztem, ránéztem s megkérdeztem: - Hát nem elbaltázott volt? Szerinted?
- Igen, sajnos így meghallgatva, ezen már én sem tudtam volna segíteni, csak ha hamarabb érkezem, talán. Ehhez már későn jöttem. – jelentette ki, majd elgondolkozott. Hagytam. Jó idő múlva töprengőn szólalt meg újra: - Igen, ezen már nem lehet segíteni, de talán Uramon még lehet. – jelentette ki szemlesütve.
- Hogyan, mit mondasz? – hökkentem meg értetlenkedve. – Rajtam akarsz segíteni? Hogyan? – néztem rá várakozással.
Ó állta tekintetemet, már nem sütötte le a szemét, sőt, mintha némi dacot véltem volna benne felfedezni. Ott ült az ágyon és jó idő múlva szólalt csak meg:
- Igen, úgy gondolom, Uramon kellene most segíteni, hogy ne búslakodjon ezen, hanem lendüljön túl, át rajta. Legyen a régi. – hallottam s magamban igazat is adtam neki, de nem szólaltam. Vártam, hogy folytassa.
- Kérhetem, hogy Uram mondja meg, hogyan emlékszik reám? Milyen voltam Subnak?
- Igen, persze. Jó emlékeim vannak Rólad. – kezdtem. – Subként mindig kellően alázatos voltál, gyors is az utasítások végrehajtásában és a büntetéseket is jól viselted. Összbenyomásom kellemes Rólad. – fejeztem be kíváncsian, mert nem értettem, hogy ez miért kellett számára.
- Köszönöm az elismerést Uram, de még kérdezgetném, ha lehet.
- Igen, lehet, tedd! – szólítottam fel, mert végképpen nem tudtam hova akar kilyukadni ezekkel.
- Kérhetem, Uram mondja meg, hogyan emlékszik, milyen lennék Domnak?
- Tessék, minek, Domnak? Te? – kerekedett el a szemem és esett le a szám. – Te, mint Dom? Ilyen sohasem voltál, s ha jól emlékszem, akkor a párod a Domina Nálatok, Te mindig Sub voltál. Vagy nem jól tudom?
- De, igen, jól emlékezik Uram, csak…ööööö….nagyon szeretem a Subságot, azt, hogy szolgálhatok, de azzal nem biztosan tudnék Uramnak segíteni, ha Subként bánna velem most. Viszont, ha megengedné Uram, hogy, de előtte még kérdeznék mást is. Kérem, mondja meg Uram, volt már a másik oldalon valaha is? Ha igen, akkor hogyan élte meg! – kérdezősködött, de megint lesütött szemekkel, óvatoskodva.
- Másnak és máskor talán nem vallanám be, meg. Igen, voltam már a másik oldalon. S őszintén azt kell, hogy mondjam, még élveztem is. Aki dominált engem akkor, nálam jóval fiatalabb volt s spécik voltak a körülmények is, no meg a helyzet is adta magát.
- S most nem? – vágta szinte azonnal rá, ahogyan válaszomat befejeztem.
- Tessék? Hogyan? Most? De, hogy így rákérdeztél, igen, talán… - nyögtem ki s már sejtettem, hova akar kilyukadni a vendégem. – Én is kérdeznék valamit azonban. Te már domináltál valaha, valakit, valahol?
- Hááát, az az igazság, hogy még nem. De! Igen de, mert elképzelni, sőt végiggondolni már sokszor végig gondoltam, mikor eljátszottam a gondolattal erről, éjszakánkon.
- Rendben, akkor nem akadályozlak meg abban, hogy megtedd. Tedd meg, most, itt, azonnal! – szólítottam fel cselekvésre.
Meg sem vártam, hogy felocsúdjon, magához térjen a meglepetéséből, már mozdultam is. Felálltam hirtelen az ágyról s elé térdeltem, kezeimet hátul összetéve, lesütött szemekkel térdeltem előtte, lehajtott fejjel. Bűnbánóan s megalázkodva, ahogyan csak tudtam megtenni.
Bár nem néztem fel rá, mert ilyent egy Sub nem tehet, büntetés nélkül, de látni véltem az elképedést az arcán.
Majd döntöttem. Mégis csak ráemeltem szemtelen pillantással, a szemeimet, s pofátlanul végignéztem alulról-felfelé, kajánul, hogy mit szól ehhez, azaz mit tesz. Megláttam.
Nem várt hirtelenséggel kaptam két, akkora pofont tőle, csak úgy csattant az arcomon s már el is bődült közben:
- Mit merészelsz szolga? Amíg nem szólítalak fel, addig ne merj rám nézni! Főleg nem a szemembe. S ilyen kajánul, meg sohasem! Megértetted? Tudd, a helyed s ne merd még egyszer ezt megtenni, velem! – dörgött a hangja.
- Igenis, Uram! – kaptam vissza a szememet róla s így talán reméltem nem látja, hogy az én képemre is kiült a harag a pofonokért, amit azonban megérdemeltem, állapítottam meg elismerően.
- De még ezzel nincs ez a kis affér lezárva. – kezdte. – Büntetést is kapsz ezért, keményen. – folytatta, majd elgondolkozott. – Addig is, míg kigondolom, a méltó büntetésedet megkérdem: mióta szokás nálad, hogy a szolga ruhában van az Ura, Mestere, Domja előtt? Te így szereted? Te eltűrnéd, „Uram”? – hangsúlyozta ki az Uramat gúnyosan.
- Nem, dehogy is Uram! – jelentettem ki és már pattantam is fel, ugrottam ki minden göncömből és két pillanat múlva már újra térdeltem előtte lesütött szemekkel, de már anyaszült mezítelenül.
- A z é r t ! – hallottam és éreztem, hogy a hajamba markol, az egyik kezével, s lassan felemeli a fejemet. Szinte egyvonalban lett az arcunk. – Így, lássalak. – jelentette ki és nézett merőn a szemembe. (aha, azt vizslatja, hogy mennyire vagyok dühös az arculcsapásokért. – gondoltam, s nem tévedtem.)
(folyt. köv.)