Bűn...

…lassan vánszorognak a percek, míg önmagad rendezed az általam kívánt állapotba. Kényelmesen elhelyezkedem az ágy szélén, hátamat a rácsos ágyvégnek vetve. Olvasással ütöm el az időt: egyik kedvenc könyvemben ütök fel találomra részeket. Az egyik így talált fejezetbe végül egészen belefeledkezem…észre sem veszem, hogy beléptél a hálóba. Lapozáskor oldalt nyúlok az éjjeli szekrényen álló, jófajta vörössel teli poharamért, s jóízűen kortyolok belőle.
Egy ideig lopva figyelsz – talán el is mosolyodsz halványan - majd megunod tétlenségemet irányodban. Négykézláb, kecses macskaként settenkedsz hozzám, ügyelve, hogy ne légy a látóteremben. Ez nem nagy kihívás neked, mert eléggé belemerültem a könyvbe. Hozzám érve felsandítasz a térdem mellől: még mindig elmélyülten olvasok.
Figyelmed most combom köntösöm alól kikandikáló részeire koncentrálod…ajkaidon huncut mosollyal hajolsz oda, s finoman, engem alig érintve cirógatni kezded bőrömet a nyelveddel. Miután továbbra sem reagálok – arcom a könyv takarásában rejtőzik előled – beljebb fúrod magad, s pihenő férfiasságomat kezded bökdösni – simogatni a nóziddal. Kezemben – bár nem látod –megremeg egy pillanatra a könyv, de még a lábamat sem mozdítom…
Mint egy elégedetlen macska, úgy morransz fel halkan, s karmaiddal hirtelen végigszántva combom belső felén követelsz magadnak figyelmet.
Testem megrándul, már-már felugrom szisszenve…a kezemből kihulló könyv halkan koppan a padlón. Tekintetem rád villan, te félénkséget tettetve (?) hátrébb csusszansz egy fél testhossznyit. Felemelkedem ülő helyzetemből, eléd lépek, s belemarkolok a hajadba.
„- Eszméletlen, hogy ma milyen rakoncátlan itt valaki” – mondom, s köntösöm zsebéből előhalászom a nyakörvet. Mielőtt felteszem rád, csókkal illeted: ezzel is kifejezve elkötelezettségedet irántam. Ujjamat nyakörved gyűrűjébe akasztva felállítalak, s szembe irányítalak az ágy végével. Kezeidet oldaltartásban a rácsot határoló két oldalsó oszlop tetejéhez kötöm…igen csak feszül a kötél, nem nagyon hagy helyet a ficánkolásnak. Bokáidra felkerülnek a bokapántok…s egy terpesztő rúddal kárhoztatlak széles terpeszállásra. Végezetül két kisebb rudat – ezeket eleddig még nem is láttad – rögzítek a jobb ill. bal bokád és az ágy lábai közé…fix távolságot kényszerítve.
Állad a rács tetején pihen, egyelőre kényelmesen, törzsed picit előre hajolva, s a még mindig csíkos feneked kidomborodva. Hölgyvendégem az est elején igencsak megdolgozott a már-már vesszőnek is beillő pálcával. Mosolyogva az ágyhoz lépek, s a párnára libbentem a takarót. Picit elkerekedő szemmel nézed végig a pedáns rendben pihenő, testedre éhező eszközeimet. Pedáns sorrendben fekszenek egymás mellett: pálcák, paskolók, korbács…bár többjükkel igen szoros „barátságot” kötöttél már, pillantásod mégis hosszasan elidőzik azon a bizonyos vesszőnek is beillő pálcán. Tekintetemmel végigcirógatom arcod, majd a szemlére felsorakozott eszközök sorát…s ismét arcod.
Mögéd lépve kendőt varázsolok elő, s a fejedhez emelem. Tiltakozó fejforgatásod és kérlelésednek tenyerem csattanása vet véget…de sajnos ez a folt gyorsan eltűnik fenekedről…vagy mégsem?
Miután bekötöm szemeid vaksötét szakad rád…a füleidre s egyéb érzékeidre vagy kénytelen hagyatkozni. Nem igazán szereted, ha nem látsz, tudom. S azt is tudom, hogy akaratlanul nem egyszer ijesztettelek már meg, de mit csináljak, ha egyszer halkan mozgok otthon? Apró súrlódó neszre hegyezed a füled…valamit a kezembe vettem. Nem hallod inkább érzed, merre lépkedek…s mégis összerezzensz, mikor a füleden érzed leheletem. Megbizsereg a tarkód és a gerinced, ahogy köntösöm anyaga lágyan a testedhez simul.
„- Tíz körömnyom…” – lehelem füledbe – „tíz csapás…”

Észre sem vetted, de hangomtól, ruhám érintésétől lábujjhegyre emelkedtél…szisszenve szökik ki tüdődből a levegő, szisszenve hasítja a levegőt a vessző…
„- Egy…”