Airbus XV.

- Mint bizonyára tudja, Vanda, kedves, a jó desszert két részből áll. Kell egy valamilyen, magában is kellemes „vivő anyag”, - általában ez szokott lenni a tészta - ami megadja az alap ízt a kulináris élvezethez és kell egy igazi gasztronómiai gyöngyszem, ami a koronát teszi fel a műre és az egésznek megadja az összhangját és a jellegét. Ez lehet a krém, a töltelék, egy kandírozott gyümölcs, a fontos az, hogy valami egészen egyedi, összetéveszthetetlen íze legyen – és persze édes!

- Tökéletesen igaza van Uram! – Vanda ezúttal képes volt uralkodni a hangján, de annyi azért kihallatszott a szavai mögül, hogy sejtelme sincs arról, hová kíván kilyukadni Peter

Mindenesetre – biztos, ami biztos – teljesítette Peter parancsát és „egészen nagy terpeszbe” állt. Ha az eddigi pozíció kényelmes bepillantást engedett testének legintimebb zugaiba is, akkor az újonnan felvett állás „panorámás kilátást” nyújtott, amit Peter bőségesen ki is élvezett és alaposan ki is használt.

Kedvesemet az imént elszenvedett, merőben szokatlan büntetés bizony jócskán felizgatta, az „egy briliáns tisztaságú cseppecskénél” ezúttal sokkal világosabb jeleit adta annak, hogy bármilyen megdöbbentő és megalázó helyzetbe került is, a büntetés okozta kéj legalább akkora volt, mint a szenvedés.

Peter közelebb lépett és végig simogatta Vanda combjának bársonyos belsejét, ahol az áruló cseppecskék a büntetés kéjességével arányos sűrűségben gördültek korábban lefelé, kedvesem gerjedelmének félreérthetetlen jeleit hagyva maguk után.

- Ön igazi ínyenc, Vanda, Kedves – mondta Peter, letörölve a cseppeket – így bizonyos vagyok benne, hogy élvezni fogja a következőket is!
Engedelmével először is a „tésztát” szervírozom.

Itt néhány szót kell ejtenem Peter nadrágszíjáról, amit még a büntetés megkezdése előtt húzott ki a bujtatóiból. Az öv fél centisnél vékonyabb bőrszíjak fonadéka volt teljes hosszában.
Újdonsült barátunk most levette a végét összefogó fém darabot és szépen, akkurátusan szétszedte a fonást.
Mire végzett, gyakorlatilag egy szíj korbács volt a kezében.
Megkerülte kedvesemet, – ügyelve, hogy a korbács a látószögébe essen – mélyen a szemébe nézett és így folytatta.

- A jó tésztát mindig előmelegített sütőben sütik. Az Ön kemencéje, amint az mindenki számára jól látható, már jó forró – a szavakat lassan, tagoltan ejtette ki egymás után, hogy Vanda is biztosan tisztában legyen az értelmükkel és át tudja gondolni a helyzetét – így csak be kell helyeznem!

Peter ezzel visszament Vanda háta mögé. Az én drágám végképp összezavarodott, sejtelme sem volt, mi is történik vele, a „csak be kell helyeznem” hallatán azonban elsápadt és kétségbeesett tekintettel meredt rám. Alighanem azt hitte, Peter a szó szoros értelmében „behelyez” valamit és ez a „valami” valószínűleg nem tészta lesz. Peter persze nagyjából sejtette, mi is játszódik le most áldozatának lelkében, ezért bőséges hatásszünetet tartva, síri csendben emelte fel a korbácsot.
Gondosan kivárt, majd épp abban a pillanatban, amikor Vanda megszólalt volna, lecsapott.
A szálak sivítva szálltak a levegőben a már amúgy is megkínzott célpontjuk felé. Szétterültek és mintha csak csapatmunkát végeznének, mindegyik olyan területet célzott be kedvesem alfelén, ami éppen szomszédos volt a másik szál által meggyötörni készült bőrfelülettel.

Vanda, aki vélhetően éppen tiltakozni készült és tüdejét teleszívta levegővel, a már addig is megkínzott és tüzesen sajgó popsiját ért újabb égető kíntól felsikoltott. Hosszan, szenvedőn és szemrehányóan – ez utóbbi nekem szólt. Én azonban - szégyen ide, aljasság oda – teljesen belemerültem a megkínzatása okozta kéj hullámaiba. Fülemben Wagner Valkűrjeként zengett a sikoly és nem érdekelt más, csak a „műélvezet” tetőpontját vártam.

Peter öt-öt kínzó csapást mért ki Vanda popójának mindkét, ingerlően pirosodó félgömbjére, amelyeket ténykedése nyomán immáron vékony lilás hurkácskák is színesítettek.
Vanda csak a lélegzetvétel idejére hagyta abba néha a sikítást – aztán hirtelen minden véget ért. A korbács nem csapott le többé a hátsójára és kedvesem utolsó sikolya is elhalt a levegőben.
A hirtelen csend olyan néma volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Egy óráknak tűnő pillanatig semmi sem történt, de aztán Peter Vanda combjainak belsejét vette célba és a térdétől felfelé haladva egyre közelített ahhoz a széttárt, kiszolgáltatott, gyönyörű és teljesen védtelen rózsaszín puncikához.
Az első sikolyok után kedvesem félelmében úgy megmarkolta a kezemet, hogy kis híján vizet facsart belőle a szíjak azonban hajszálnyira a nagyajkaitól végül megálltak. A korbács a földre hullott és egy, az eddigiektől teljesen idegen, gourmand technokratából őrjöngő hímgorillává változott Peter lépett Vanda mögé.

Baljával kegyetlenül belemarkolt a hajába, fejét ívben hátra kényszerítette, amíg a gerince már majd szétpattant, jobb kezének középső ujját pedig tövig döfte Vanda kitárt és immáron teljesen lucskos puncijába. Az eddigiektől merőben eltérő, vad, rekedt hangon zihálta kedvesem fülébe:

- Most jön a gyöngyszem, lotyó!