Az első fenyítés (Heloise naplójából)

Atyámuram még azt is engedélyezte Abélard Mesternek, hogy megfenyítse gyarló testemet, ha lelkem épülésével elégedetlen lenne. Mérhetetlenül tiszteli a nagyhírű hittudóst, akit házitanítómnak fogadott. Mit sem sejt arról, hogy nemcsak elmém figyelme, hanem zsenge ölem ártatlansága is az övé, két teljes hete immár.
Ma hamar és hevesen felízzott a Nap egünkön, s ez más és más érzéseket keltett bennünk. Bennem a tengerpart lusta élvezetét idézte fel, a várakozást a szerelem órájára. Alig-alig tudtam figyelmezni kedvesem tanító szavaira. Mesterem szelleme szárnyalását is kikezdte az egyre fülledtebb meleg. Kikezdte az türelmét is, s még tovább fűtötték bosszúságát el-elkalandozó szavaim, tekintetem. Bosszúsága végül haraggá vált és kifakadt:
- Hát ennyi a Te szerelmed énirántam?! És Krisztus Urunk igéje iránt, melynek világosságával ködös fejecskédet törekszem fényesíteni?
Felállt velem szemben, olyan égő tekintettel, amit nem láttam még eddig szemeiben. Vádló pillantása tüzének fényében hirtelen megvilágosodott előttem: vétkeztem bizony Krisztus Urunkkal szemben, és vétkeztem őellene, akit saját képére teremtett. Engedelmesen hajtottam le hát elbutult fejemet, mikor keményen így ítélkezett:
- Ismerje meg hát bűnös tested a vezeklés áldását!
Kevéssé keresztényi türelemmel megragadta hajkoronámat, és a szoba közepére rángatott. Erős markával lehúzta dőre fejemet, lassan térdre kényszerített. Sűrű hajam szinte letépte oktondi buksimat nyakamról. Kicsordultak könnyeim a hirtelen fájdalomtól és a szégyentől. Még soha nem volt velem ilyen megalázóan durva.
Már minden ellenkezés nélkül szívemben letérdepeltem Mesterem előtt. Lenyúlt, és egy mozdulattal felhajtotta szoknyámat derekam fölé. Tudtam, mi vár feldomborodó pucér popsimra. Tenyeremet a földre, combjaimat erősen összeszorítottam. Könyörtelenül zakatolt agyamban a gondolat: „A bűnbánó ember leborul Istene előtt.” Gyarló húsom minden porcikája megfeszült az alázattól.
Hátrapillantottam a suhogásra: Mesterem egy frissnek, erősnek látszó mogyorófavesszőt próbálgatott. Lépett egyet, és már csattogott is a hajlós, kemény vessző mihaszna fenekem bőrén. Oly készséggel tartottam vesszőcsapásai alá, mint mikor hátulról tett magáévá. A csupasz hátsófelemből fellüktető fájdalom a lelkemből gyarló testem mélyébe alászálló alázat édességével párosult. Moccanás nélkül tűrtem a pőre alsómba hasító vesszőcsapásokat. Jobban szégyenlettem, hogy kedvesemnek meg kell engem vesszőznie, mert könnyűnek találtattam, mintha a főtéren mélyesztette volna szemérmembe vesszejét. Szégyenemre csak a farom húsába bele-belehasító fájdalom hozott gyógyírt. Mezítelen leánytestemet édes öröm töltötte el, hogy a csípős vessző alatt vezekelhet buja tunyaságáért.
Bűnhődés volt ez igazából, és megtisztulás, átéreztem szívemből. Az ütlegek fájdalma felrázott idillikus kábulatomból, amelybe testem ringatta lelkemet. És mennyire üresen malacrózsaszín volt ez az idill a fájdalom és a szégyen tükörképe nélkül! Fenekem sajgott a veréstől, de a bűn bizony fejemben leledzett. Bűntudatosan felemelt alfelem, a testi fenyítés fegyelme rendbe szedte szétszórt érzéseimet is. Ülepem húsának fájdalma egyesült a szégyennel, amit Mesterem és Istenünk előtt éreztem. És egyesült szerelmemmel is, melyet irántuk éreztem.
Miért is volt olyannyira megalázó megcsapott altestem mezítelensége Mesterem előtt? Nőként is vétkeztem szerelmével szemben ostoba figyelmetlenségemmel. Azt a poipsit érték most a fenyítő vesszők, amit oly élvezettel simogatott, csodálatos gyönyörűséget okozva érzékeimnek. Moccanás nélkül kellett hát tűrnöm haragját, büszkeségemet összetörve. Csupasz fenekem szégyene egy férfi szeme előtt, kezével megvert testem rándulásainak szégyene – mind átcsaptak alázva lehajtott fejem fölött. Vétkes húsom fájdalma volt szégyeneim kagylóhüvelye.
Heloise naplóbejegyzése két hónappal később:

Az én vétkes, gyakorta mezítelen altestem a szerelem és a vezeklés temploma. Szerelmünk részeivé váltak megveretéseim gyarlóságaimért. Húsától meg-megkísértett, esendő nő vagyok Isten kiválasztottja mellett. Fenekem fájdalmával vezeklek szellemem gyengéiért. Miért fogadom ellenkezés nélkül kedvesemtől újra és újra testem gyalázatát? Megtisztít és felemel ez a szégyen. A vezeklés behatolt szerelmembe és magával ragad a mennyei tisztaságba.