Első találkozásunk

Hosszú hetek óta levezünk. Itt ismerkedtünk meg a fórumon és most jutottunk el oda, hogy találkozunk. Ennek közvetlen kiváltó oka egy általad el nem végzett feladat. Annyit kértem mindössze, hogy írj le nekem 5 olyan dolgot, ami visszataszít, undorít egy kapcsolatban.
Erre te mit tettél? Elkezdted mentegetni magad, hogy nincs is annyi… Meg visszakérdezni, hogy „ugye, nem baj ha kevesebbet írok?” Pedig a feladat egyértelmű volt. A válaszaimat pedig ma megtudod.
Találkozunk a megbeszélt helyen. Ez egy nagyáruháznál van. Pontos vagy, ez mindig jó jel. Az pedig még jobb, hogy a megkívánt helyen és módon vársz. Azaz az áruház falát nézed hátratett kézzel. Így könnyebben megismerlek, hiszen még nem láttalak. Üdvözöljük egymást, mindketten semlegesen mosolygunk. Beülünk az autóba és elviszlek egy helyre, egy kis lakásba. Bemegyünk, a szoba közepén magam elé állítalak. Termetemből adódóan is feléd emelkedek.
„Állj egyenesen!” -utasítalak- „Azért vagyunk ma itt, mert volt egy feladatod, amit nem teljesítettél. Csupán 5 dolgot kellett volna leírnod nekem, ami visszataszít. Ennyit nem tudtál megtenni. Nem értem miért?! Most kapsz öt percet, hogy egy lapra összeírd. Ülj le az asztalhoz és láss neki. De a végén öt legyen! Indulj!”
Te, mint egy dacos kislány illegeted magad néhányat, majd heves mozdulatokkal az asztalhoz mész. Elkezdődik az idő. Én ott nézelődök a hátad mögött. Teszek-veszek a szobában, de rendszeresen mögéd, melléd állok, és nézem mit csinálsz. Hát nagyon semmit. Játszol a tollal, nézegeted az asztalon lévő dolgokat.
„Ha az idő végére nem lesz ott a lapodon az öt dolog, akkor el foglak fenekelni. Ugyannyi ideig, amennyi a feladat elvégzésére a rendelkezésedre áll. Majd megtudod, hogy milyen hosszú idő is 5 perc, mennyi mindenre elég!”
Úgy tűnik, mintha elkezdenél valóban gondolkodni. Talán a feladaton, talán azon, hogy tényleg megteszem-e, amit ígérek, és ha igen, milyen lehet… Az idő telik, a lapodon azonban csak lassan szaporodnak a betűk. Amikorra eltelik a rendelkezésedre álló leülök egy székre.
„Lejárt az időd. Gyere ide elém, és hozd a papírodat is!”
Nyegleséged még mindig nem tűnt el. Hanyagul odaállsz és elém tolod a papírt. Elveszem. Összesen két szó szerepel rajta. Semmi több.
„Mi ez? Nem értetted meg a feladatot?” -kérdezem
„Nem érdekelt.” -válaszolod
„Majd fog! Majd fog…”
Megfogom a csuklód és az ölembe fektetlek. Felhajtom a szoknyád és megigazítom, kifeszítem a bugyid.
„Akkor most megtudod, hogy milyen hosszú az az 5 perc, amit te az előbb elblicceltél.”
Elkezdelek fenekelni. Nem túl erősen, de biztosan csíp. Felváltva osztja a tenyerem a fenekeseket popsid mindkét felére. Először közönyösen fekszel és nézelődsz. Aztán egy idő után már érzem, hogy kezd kényelmetlen lenni a helyzet. Az idő felénél erősítek. Vége a „simogatásnak”, de azért még bőven marad tartalék a karomban. Fészkelődni kezdesz, de én átkarolom a derekad. A kezeddel megpróbálsz hátranyúlni. Én megragadom a csuklódat és megakadályozom.
„Tedd vissza előre a kezed és ne próbálkozz újra, mert nagyon megbánod!”
Te megadóan szót fogadsz, úgy tűnik kezded megérteni: itt az én kezemben van a sorsod. Na, meg a feneked is, amin folytatom a büntetésed. Már színesedik a popsid. Látszik a bugyid alól kivillanó részén. Ismét lejár az idő. Abbahagyom a fenekelést. Kicsit megsimogatom a hátsód, majd felállhatsz. Elég gyorsan felpattansz.
„Na, még mindig nem érdekel a feladat? Pedig jobban teszed, ha összeszeded magad. Most ugyanis kapsz újabb öt percet, hogy elvégezd. Azonban emeljük a tétet. Ennyi idő alatt 10 taszító dolgot kell írjál. S nem elég egy-egy szó, vagy mondat. Részletesebben kell írjál. Minden állításodhoz legalább öt leíró, értelmező mondatot. Ha nem leszek megelégedve a munkáddal, akkor újra elfenekellek, de most már a meztelen fenekedet és szigorúan. Vége a játéknak! Kezdj neki!”
Visszamész az asztalhoz. Leülsz és megkapod az újabb lapot. Úgy tűnik, most nagyobb lelkesedéssel állsz neki. Én oda állok szorosan melléd és folyamatosan nézem, hogy mit csinálsz. Úgy látom, hogy kényelmetlen ez így neked, de nem szólsz. Csak próbálod takarni az írásod. Gyorsan eltelik az idő. Neked…
„Kész, vége. Gyere ide újra és hozd a lapod!”
Most már nem vagy olyan magabiztos úgy látom. Leszegett fejjel, lassabban, óvatosan jössz oda. Elveszem a lapod. Olvasom, amit írtál. Közben fel, felnézek rád. Nem tetszően csóválom a fejem. Látom, hogy igyekeztél, de nem végeztél. S több helyen is nem tetszik, hogy túl általánosan fogalmaztál.
„Már jobb, mint az előbb, de még mindig elégtelen. Vedd le a szoknyád és feküdj a térdemre!”
Vonakodni kezdesz. Rácsapok oldalról a fenekedre. Motiválásként… Hat, mert csinálod, amit kértem. Ott fekszel a térdemen. Lehúzom a bugyid a fenekedről. A térdednél áll meg. Az előző próbatétel nyomai már szinte teljesen elmúltak. De sebaj, ez hamarosan már nem lesz érdekes.
Most sokkal határozottabban csapok le. Nincs bemelegítés.
Úgy érzem meglepett, mert feljajdulsz. Folytatom. Nem erőből. Inkább csattanósan, csípősen. A feneked melegszik és pirul. Most már szép színe van. Kényelmetlen lehet, mert a lábad is elindul. Emelgeted az ütések ritmusára. Tetszik a táncod. Mire lejár az idő már két erősen piros folt van a fenekeden. A bugyid már a bokádról is lecsúszott.
„Most felállhatsz. Még három dolog hiányzik a lapodról. Most mond el, hogy mit nem írtál még le.”
Ott állsz előttem. A feneked dörzsölgeted. S közben szavakat, mondatokat formálsz. Nehezen, de befejezed a feladatot. Nem is tart sokáig.
„Na látod, képes vagy arra, hogy megcsináld, amit kérek. Viszont nem fordítottál kellő figyelmet és energiát a feladat elvégzésére. Ez külön büntetést érdemel, hogy ez máskor ne forduljon elő. Hajolja előre és támaszkodj a szék lapjára. Még tízet fogsz kapni. Mindegyiket Megköszönöd, egyesével, majd azt mondod: Kellő akarattal képes vagyok elvégezni a feladataimat. Megértetted?”
"Igen." -válaszolod
Már nem mersz ellenszegülni. Egyből elfoglalod a kívánt pózt. Magad elé meredsz. Nem tudod mire kell várnod. Túl szeretnél már lenni az egészen. Aztán egyszer csak valami meglepőt érzel. Ez nem a tenyerem. Ez valami sokkal keményebb. Azonban nem tudsz hosszan gondolkodni, mert megszólalok.
„Halljam, mit kell mondanod?! Ha várnom kell pluszt kapsz!”
Te pedig mondod. Én újra lecsapok. A fájdalomtól felsikítasz. Azonban gyorsan kimondod, amit várok. A harmadik után már ismét táncol a feneked. A negyediknél nehezen nyugszol. Visszaigazítalak és kitolatom jobban a feneked. Egyre tovább tart, míg lenyugszol egy-egy ütés után. Közben azonban szófogadóan mondod, amit kell. Túl vagyunk a tízediken is. Felállhatsz. Amikor könnyes szemeddel rám nézel, meglátod mivel vertem el a feneked. Egy fakanállal.
Megfogom a csuklód és a fali tükörhöz vezetlek. Megmutatom, hogy milyen látványt mutat megbüntetett hátsód. Te nézegeted, simogatod. S közben szerintem azon gondolkodsz, hogy megérte-e ez a szenvedés.
„Öltözz fel!” -töröm meg a csendet.
Úgy látom, ez visszahoz a jelenbe. Pillanatok alatt magadra húzod a bugyid. Felveszed a szoknyád, összerendezed a ruhád.
„A mai leckének vége. Remélem megtanultad, hogy a feladataidat legjobb tudásod szerint, ha kell erőfeszítéssel old meg. Még folytatjuk…”