Egyedül?

Nem tudom merre visz ez az út, de el innen
mélységek bugyrába, vagy álomszép mesébe.
Nem vagyok tökéletes, rég tudom… és szerettem, hogy így van
de mikor veled vagyok, előttem a fal… melyet másznom kellene
de sokszor küzdök ellene. Nem tudom képes vagyok-e rá,
és hogy az elvárás erősít, vagy szakadékba ránt.
Dacos gyerekként fagyok le minden pillantásodtól…
húznám magam egyre kisebbre, hogy ne lásd a félelmet,
a rettegést magamtól…
mert ijedt szememben gyengeséget látsz… pedig tüzet vársz…
csak pislákoló parázs hull alá néha… és érzem léha lelkem dobbanásait…
doboló, monoton hangján hajtja: „ - Előre, tovább….”
de nem látom mi van a szakadék mögött…
úsznék én a felhők fölött… ha fognád kezem…
fejemben kavargó gondolatok: „- Egyedül kell menned…”
de ki az ki erre kényszerít? Erősebb leszek, ha elbukok?
Ha hátulról löknek, az felnőttes?
Inkább dőlnék bizalommal, erős karjaidba, és érezném magam csodásnak…
mindent túl-élő emberi lénynek… nőnek, anyának, szeretőnek…
mint ugranék a semmibe, a magány hurkával torkomon, mások által erősnek látva.