Japános história Mo-on (1)

Még egyetemre jártunk, mikor közelebb kerültem az egyik japán évfolyamtársamhoz. Alacsonyabb, vékonyabb srác volt és nagyon félénk, de rendkívül udvarias. Akirónak hívtuk, mert nem tudtuk még a hosszú, valódi nevét megjegyezni. Csak igen hosszú idő elteltével lehetett egy kicsit közelebb férkőzni hozzá, de akkor már igen szívélyes, közvetlen lett, megnyílt. Ő ugyan kollégiumban lakott s nem is az egyetemiben, hanem fent a Rózsadombon volt egy külön kollégiumuk, egy nagyobb családi házban. Talán tízen laktak benne, a többiek más egyetemekre jártak, nem velünk. A házban két házaspár is lakott. A férfiak voltak a gondnokok, kertészek, a feleségeik meg főztek és mostak a fiúkra. Kezdeti időben csak a nappaliig lehetett bemennem, s ott társaloghattunk, de mindig szigorúan felügyelet alatt, még ha az a személy nem is volt közvetlen közelünkben. Jó időben pedig a kertben ültünk már le. Arra hamar rájöttem, hogy az idősebbek nem tudnak, nem is értenek magyarul s csak japánul beszéltek a fiúkkal és egymás között is.
Akiró jól tanult, mert hamar és jól elsajátította a magyar nyelvet, így nem voltak nyelvi problémái különösebben, bár találkozásainknak az volt az indoka: gyakorolunk. Ahogy teltek a hónapok és már kitavaszodott, egyre többször nem a legrövidebb úton mentünk haza az egyetemi előadások, gyakorlatok után, hanem sétáltunk végig a Duna-parton, felmentünk a Gellért-hegyre, illetve beültünk egy presszóba is. Ha moziba, vagy színházba akartunk menni, vagy kiállításra, azt előre be kellett jelenteni s engedélyt kérni.
Már május lehetett, de még a vizsgaidőszakunk nem kezdődött el, mikor a tankör kirándulni ment három napra a Mecsekbe. Akirót nagyon nehezen engedték el a kirándulásra. Az segített, hogy engem is már sokszor láttak vele, náluk; valamint egy fiatalabb tanárunk volt a tankör-felelősünk, s ő is eljött a villába, bemutatkozott már akkorra. Igazából a döntést az egyik tanácsos hozta meg, akihez el kellett mennünk a japán nagykövetségre a Fasorba. Azt külön kihangsúlyozta, hogy alkoholt nem ihat, egy cseppet sem, no meg drogról sem lehet szó. Megígértük mindketten a tanárunkkal ezeket. A tanácsos kérdezgetett minket, hogy hova megyünk, mivel, hol alszunk, eszünk stb. Kielégíthettük a kíváncsiságát, mert elengedte.
Csütörtökön este már a vonaton ültünk és Aba-liget felé haladt a vasúti kocsink, mikor Akiró elmesélte nekem, hogy mennyi zsebpénzt kapott az útra. Nagy összeg volt. Én is megmutattam, mennyi pénzt hoztam magammal (talán negyede volt.) S ekkor beszéltünk először komolyabban arról, hogy mennyit keresnek a szüleim, én mennyi ösztöndíjat kapok az egyetemen s mennyit a többiek. Az árakról volt némi fogalma. Már addigi csellengéseink során tett szert némi ismeretre a presszókban, de szállás-díjról, lakás-rezsiről halvány fogalma sem volt, lehetett. Lefelé úton ezekről is beszélgettünk, míg tankör társaink jót buliztak, ittak, táncoltak és persze csajoztak a kupékban, melyeket előre lefoglaltunk.
Még nem említettem, hogy éjszaka utaztunk, hogy három teljes napunk legyen ott. Kora hajnalban, éppen pirkadt már, mikor leszálltunk a közeli vasútállomáson és onnan még be kellett gyalogolnunk a campingig, vagy egy km-t. Odaérve gyorsan elfoglaltuk a szállásainkat a faházainkban. Mi a tanárunkkal kerültünk össze egy 2x2 ágyas részbe hárman, de a többiek iparkodtak minél távolabb kerülni tőlünk. A tanárunk külön aludt, mi egymással. Gyorsan ágyba bújtunk, én az emeleten, Akiró lent és hamar el is aludtunk. A többiek folytatták a bulizást, csak csendesebben. Már jócskán világos volt, mire ők is elszenderültek.
Talán tíz óra is lehetett, mikor arra riadtam fel, hogy Akiró fészkelődik alattam, mert mozgott az ágy, de lenézve láttam, nem mert felkelni, kiszállni a takaró alól. Ott ült az ágya szélén, előtte keresztbe téve a pokróca és lóbázta a lábát.
- Jó reggelt! – szólaltam meg és leugorva már előtte is álltam a padlón.
- Neked is szépet! – válaszolta udvariasan, mint mindig, de zavarban volt. Jól láthatóan. Nem mert rám sem nézni, így inkább lesütve a szemeit a padlót nézte.
- Nem láttál még mezítelenül egy másik srácot? – döbbentem és kérdeztem is meg.
- De, azaz nem. – nyögte ki Akiró.
- Most igen, vagy nem? – firtattam viccesen, de felnyúlva már le is vettem s felhúztam magamra a tegnapi boxeremet.
- Várj, ne siesd el, ha kérhetlek! – nyögte ki lassan, de túlipiros volt a képe közben. – Mi külön lakunk egymástól ott a villában, mint tudod, saját szobában. Ahhoz tartozik fürdőszoba is, így zuhanyozás közben sem látjuk egymást. Ugyan van a kerti úszómedence mellett is zuhanyozó, de ott fürdőnadrágban eresztjük magunkra a vizet. – folytatta.
- S otthon? Hiszen van öcséd. Azt sem láttad még? – kérdeztem meg, de már megbántam túlzott kíváncsiságomat.
- Igen, van, de Őt sem láttam még mezítelenül, de Édesapát sem. Nálunk ez nem szokás.
- Igen, értem s bocs. Te találkoztál már a bátyámmal, így láttad Őt. Minket gyerekkorunkban sokszor fürösztött az anyukám a konyhai asztal melletti hokedlira állított lavórban, így természetesen láttuk egymásét. Azt is meséltem már, hogy szüleimmel a Dunára jártunk evezni, csónakázni, sőt csónaktúrára is mentünk együtt s akkor reggelente Aput is láttuk mezítelenül, míg megmosdott a Dunában. De Anyut sohasem, mi sem! – fejeztem be válaszomat.
Akiró elgondolkozott ezen, majd egy idő után lassan felemelte a fejét, azaz rám nézett. Ledobta magáról a takarót, fel is állt az ágyáról mellém, míg akadozva megkérdezte:
- Néha olyan közel érezlek magamhoz, mintha a testvérem lennél. Akarsz az lenni?
- Ha ez Neked nem jelent gondot, akkor szívesen. – válaszoltam örömmel. Akiró is örült, majd hirtelen átölelt, szorosan és megsimogatta a kezével a hajamat hátul. Kis idő múlva még arcon is csókolt, majd szemérmesen gyorsan leült, vissza az ágyára. Mellé akartam ülni, de megállított a kezével, s rám nézve megszólalt:
- Nem kezdhetnénk újra onnan, hogy „Jó reggelt!” kívánsz s leugrassz ide elém?
- De igen, persze, ha ezt akarod. – szóltam s elfordulva lekaptam a boxeromat és elé álltam, harsogva a „Jó reggelt-et.”
- Neked is szépet! – válaszolta udvariasan és rám nézett, majd zavarban lévén még lassan felállt és elém lépve arcon csókolt. – Szépen nézel ki így reggel. – kezdte, de elakadt, mert ahogyan lenézett, döbbent arccal látta, hogy meredezik a farkam már, s keményen előre meredten áll. Kis idő múlva magához tért, már csökkent arca pirossága mikor lenézett magán és azt látta, hogy ott áll előttem egy kis fehér slipben s alig látszik abban valami. Újra elpirosodott az arca zavarában.
- Várj, nem történt semmi. Segítek! – szóltam és én is megpusziltam az arcát.
Majd megsimogattam a haját, megcirógattam itt-ott s közben lassan lefelé vándoroltak a kezeim a mellkasán, oldalain, hasán, elérve a köldökét. Megborzongott. Ekkor odahajoltam s a mellbimbóit kezdtem szopogatni a számmal, miközben a kezeim köröztek a köldökénél, majd már a slip derekánál birizgáltam a kilátszódó szőreit. Erőt vettem magamon és átléptem a slip oldalán a textilt s már a combjain járt a kezem, mert ott is kilátszódtak a fekete, vékony, de hosszúszálú szőrei. Először kívül járt, majd lassan kezdett befelé is csúszni a belső combjai felé a kezem, de arra vigyáztam, hogy a slipen kívül maradjak. Már nem csak simogattam, de csikiztem is a másik kezemmel az oldalát is, térde felett a lábszárát, sőt meghúzkodtam a kilógó szőrszálait is. Felnevetett erre, majd újra megborzongott, felsóhajtott.
Ekkor éreztem, hogy az eddigi merevsége feloldódik, elernyed a teste, izmai. Teljesen átengedte magát és testét nekem. Felemelte a fejemet, csókolóztunk már ott állva. Lassan a nyelvem a szájába hatolt és abban kezdett járni felfedezőutat. Hagyta, sőt már élvezte is, de közben időnként meg-megborzongott még, vagy halkan, kéjesen nevetett.
Egyszer csak erősen hozzám simult, majdnem dörgölődzött. Átölelt és átfogta a derekamat, majd magához szorított. Ekkor éreztem meg, hogy már Neki is áll, mereven. Kuncogott.
- Nagy Mester vagy! – jelentette ki. – Csodákra képes a kezed, a nyelved, a szád.
(folyt. köv.)