K.S. szenvedései (1)

A mostani találkozás megszervezése is egy email érkezésével kezdődött: „Szia. Nem tudom, hogy emlékszel-e még rám? Voltam egyszer fenn nálad, egy hideg téli napon. Vége lett egy kapcsolatomnak, és most szeretném, újrakezdeni, folytatni azt, amit, ahol abbahagytuk. Persze, ha van erre lehetőség és kedved. Nem tudom, foglalkozol-e még a bdsm-mel, fiúkkal? Mostanában sokat gondoltam arra a kis időre, amit veled töltöttem. Most nincs barátnőm, csak a munkámhoz kell alkalmazkodnom, könnyebben tudnánk találkozni is. Akár úgy, mint akkor, busszal, vagy esetleg autóval is tudnék menni. Hétvégenként szinte mindig ráérek, de akár már a jövő hét hétfőn, délelőtt is. Remélem nem baj, hogy írtam? Szia S.”
Elolvasva a kapott e-mailt azonnal beugrott a srác arca és felidéződtek az akkor történtek is, pedig már lassan másfél éve történt. A srác nagyon szorongott, izgult az első alkalommal, alig sikerült megnyugtatnom a lakásban. Röviden játszottunk, akkor még a gatya sem került le Róla (feltétele volt!), majd hosszasabban beszélgettünk, csevegtünk. Másnap e-mailban megköszönte a reá szánt időmet, de jelezte, hogy kapcsolatban él, ezért arra fog koncentrálni, így nem találkozunk egy ideig biztosan. Majd jelentkezik, ha alkalmas lesz újra. Így is történt. Most jelentkezett.
Visszaírtam, hogy persze emlékezem Rá, szívesen is látom, ha feljön, akár már hétfőn is. Megbeszéltük a találkozó részleteit, mikor érkezik, majd kérdésemre, hogy mire számít, mit szeretne azt válaszolta: „Mit is szeretnék? Inkább rád bízom. A múltkoriak tetszettek, azokat lehetne újból, meg kibővíteni újabbakkal.”
Hétfőn reggel vártam a buszpályaudvaron, majd elkocsiztunk a lakásba. A kocsiban alig szólalt meg, harapófogóval sem lehetett két mondatnál többet kihúzni Belőle. A lakásban először elment lezuhanyozni, majd törülközőbe csavarva érkezett be a szobába. (- Nocsak, mégis! – reménykedtem, de még korán.) Felcsatoltattam a csukló- és bokabilincseket, és a nyakörvet is, majd pórázra fogva sétáltattam a szobába négykézlábon. (Gondoltam majd csak ledobja a törülközőt, de nem tette.) Végre visszaérve a kiindulóponthoz feltérdeltettem és mögé állva végigcsiklandoztam, mert emlékeztem, hogy erősen csiklandós volt. Hamarosan feloldódott, már nevetett hangosan és vidáman. (Ügyeltem, hogy a törülköző alá ne nyúljak.)
Most talpra, kis terpeszbe állítottam és ott hagytam, míg magam felszereltem az ajtófélfába a kampókat. (Érdeklődéssel nézte, sőt mosolygott, mikor felismerte a célját.) Odavezettem alá, de nem „akasztottam ki„ azokhoz, hanem megálltam előtte karba tett kezekkel és vártam. Egy ideig Ő is, majd egyre kényelmetlenebbül érezte magát, végül zavartan megszólalt:
- Mire vársz? Mit tegyek? – kérdezte meg rám nézve.
- Hogy dönts végre! - néztem rá morcosan és sürgetőn. Még nagyobb zavarba jött és egyik lábáról a másikra állt, de látszott, nem tudja, mit tegyen, miről döntsön.
- Ha Te nem döntesz, akkor majd én fogok! – kezdtem fenyegetően, mire szinte rimánkodott a hangja, mikor megszólalt:
- Nem tudom, mit vársz tőlem.
- De én tudom! Te tőlem kellemes emlékeid megismétlését várod ma, itt és most! Akkor is így voltál „öltözve”? – kérdeztem meg még mindig morcosan. Kapcsolt. Gyorsan odanyúlt. Lekapta a törülközőt magáról (és jól sejtettem) ott állt előttem egy színes boxer nadrágban. Már léptem is felé és a csuklóbilincseinél fogva „kiakasztottam”.
- Folytatjuk előbb a kellemes cirógatást, csikizést, majd megpaskollak elölről és hátulról is, azt követően pedig a csipeszekkel való játék következik. – vázoltam a menetrendet.
S tettem is sorjában, ahogyan mondtam. A végén, mikor már a fa csipeszek is lekerültek Róla, egy spéci fém mellcsipesz-párt vittem oda, megmutattam és bólintása után feltettem a bimbóira. Kicsit sziszegett, de jól tűrte. Most már óvatosabban csapkodtam meg, nehogy a korbács beleakadjon a mellcsipesz láncába. Ekkor jelezte, hogy megszólalna.
- - Mond, mit szeretnél! – szólítottam fel erre.
- „Inkább rád bízom. A múltkoriak tetszettek, azokat lehetne újból tenni, meg kibővíteni újabbakkal.” – idézte magát, majd így folytatta: - A múltkor az volt a feltételem, hogy a gatya rajtam maradjon, s az alá se nyúljál. Most volt ilyen feltételem? – nézett rám, a szemembe, huncutul.
- Rendben, akkor bővítek újabbakkal, mint már a spéci mellcsipesz. De lesz más is! Amiért tegeztél és kimaradt az „Uram” a végéről öt-öt a már majd mezítelen popódra. De, előtte, más dolgod lesz! – szóltam és mellé lépve már akasztottam is ki a csuklóit.
Mikor maga mellett érezte azokat, megmozgatta a kezeit, kirázta az izmait, majd rám nézett óvatosan. S mivel nem mozdultam, vártam, így lassan eldöntötte. Megfogta a boxerét oldalán a kezeivel és előrehajolva lehúzta a bokájáig, majd kilépett abból. Az ott maradt a földön. Még meghajolva állt előttem egy darabig. Vártam, nem sürgettem. Megint erőt vett magán és lassan kezdett felemelkedni a törzsdöntéséből. Végre egyenesen állt már előttem, de felnyújtotta a kezeit a kampók felé. Éppen léptem volna oda, hogy azokat beakasszam, miközben felmértem a testét. A farka környéke frissen kiborotvált, csak a szeméremdombján maradt meg egy „bajusznyi” szőr, de az sűrű, fekete, hosszúszálú volt. A farka lankadt. S ekkor tűnt fel valami. Elsőre nem is kapcsoltam, csak jobban megnézve, odanézve. Körülmetélt a farka.
(Aha, ezt nem akarta, hogy elsőre, korábban lássam. Ehhez bizalom kellett. Megértettem.) Odaléptem és a csuklóinál gyorsan kiakasztottam, majd vettem a lovaglópálcát és mögé lépve akkurátusan kimértem az öt-öt ütést a domború popójára. Majd ha már ott voltam, kicsit a vádlijait is megütögettem. Megkerülve elé álltam s láttam már halványult az arca előbbi pirossága, valamint már tud a szemembe nézni. Megszólaltam most én:
- Annyi kitételt azért még tettél a leveledben, hogy farok- és hereszadi ne legyen. Igaz?
- Igen Uram. Akkor még azt gondoltam, hogy nem merek levetkőzni előtted, de látja megtettem, így óvatosan, de kérem, tegye meg, Uram azokat is! Kíváncsi vagyok.
- Rendben, akkor az is lesz, később, most előbb fel kellene állítanod!
- Felállítani, mit és miért? – kérdezte közbevágva és hadarva.
- Nem engem! Én már „állok”! – kedélyeskedtem és a sportnadrágom elejére mutattam. Odanézett Ő is, s elmosolyodott.
- Uramra ilyen hatással vagyok? Nahát. – kezdte, de elharapta és komollyá válva folytatta: - Hogyan állítsam fel, ha meg vagyok kötve? Nekem nézésre nem megy.
- OKÉ, kioldozlak! – szóltam, de csak a jobbját, majd mutattam, már teheti.
Kicsit ügyetlenkedett, de végre kezdett keményedni a dákója. Ekkor egy kettős szíj egyik, hosszabb szíjával elszorítottam a faroktövet, majd eligazgatva a szíjakat összekötő kis láncot, mely a golyóit választotta el, azt is felcsatoltam, így megfeszültek a golyóin a bőre. A végén a jobbját is visszacsatoltam a kampóra.
- Így ni! Akkor ez most egy darabig állni fog. – szóltam nevetve.
Oldalt léptem a lovaglópálcámért és aprókat ütve megütögettem a mereven álló farkát, de a golyóit is. Kicsit sziszegett, vonaglott, majd már jól tűrte. Levettem a mellcsipeszt, felsóhajtva nyugtázta, de megrémült mikor látta, hogy elé térdelek azzal a kezemben. Óvatosan tettem fel a golyói bőrére a csipeszeket, de mivel folytonosan sziszegett, így hamar le is vettem. Láttam szólni akar, intettem, tegye:
- Uram, már éppen a sárgát akartam kimondani. – kezdte, de nem engedtem folytatnia.
- Jól tetted, hogy nem mondtad ki. Kicsit tűrni kell. Ez is a szolgai léthez tartozik. Mivel a csipeszelés nem megy, így mást teszek! – kezdtem, majd kicsatoltam a pórázt a nyakörvéből és mögé léptem. Kiengedtem a csuklóit is a kampókból. Hagytam, míg megrázza a karjait, oldja izmai merevségét. Ezt elősegítendő szorosan mögé léptem és előre nyúlva a mellbimbóit szorongattam, majd meg csikiztem az oldalát, a hátát, a combtöveit is. Rázkódott a teste a kíntól, a csiklandozás hatásától, de nevetett közben.
- Akkor most térjünk a csipeszek helyett más használatára! – szóltam és tettem.
(folyt. köv.)