Bécsben történt anno (3) Meglepetés vendégség a mongol követségen

Péntek délelőtt azonban meglepődtem, mikor szólt a mobilom és a mongol számát láttam kiírva. – Mit akarhat ilyen gyorsan, újra? Nem volt azonban sok időm morfondírozni ezen, mert felvéve hallottam a mongol hangját:
- Ne haragudj a zavarásomért, de gyors válasz kellene. – kezdte. – Holnap este spéci garden-party lesz nálunk, a villában, és szeretnélek meghívni, ha el tudsz jönni.
- Semmi akadálya, hogy ott legyek. Köszönöm a meghívást. Mikorra érkezzem?
- Hétkor kezdődik, de legkésőbb nyolcig jó lenne megérkezned. Utána itt alhatsz a vendégszobában reggel hattól, míg menned kell. – hangzott még a mongoltól. Elcsodálkoztam. Mit teszek a party végétől reggel hatig? Meg is kérdeztem azonnal. Nevetés volt a válasz és rejtélyes körülírás, hogy kellemes is lesz, meg kéjes is, ha úgy akarom! 
- Rendben, akkor megyek, pláne, de miben kell megjelennem? – kérdeztem még meg.
- Estélyi öltözetben, de a tavaszra tekintettel már el lehet térni a feketétől is. Azaz lehet fehér a zakó, vagy a pantalló, de mindkettő nem. – jött a mongol válasza. Ebben maradtunk.
Pénteken egész nap, de még szombaton is, mikor már útban voltam a villa felé, azon morfordíroztam, hogy mi lesz a meglepetés. Az eszembe sem jutott, hogy én!
Budapesten már többször voltam fogadáson, de az mindig vegyes összetételű volt, azaz nők, férfiak vegyesen voltak a társaságban. A nagykövet mellett pedig a felesége volt a háziasszony olyankor. Ezért azon is gondolkoztam az úton odafele, hogy ki lesz a mongol mellett a háziasszony? Nem találtam azt sem el!
Megérkezve a villa előtti utcába, már pár követségi kocsit láttam parkolni az utcán, de Hanzi meglátva a kocsimat intett, hogy guruljak a kapuhoz és álljak be az udvarra a mongol kocsija mellé, ahogy a héten, kedden éjjel is. Majd odalépve még annyit mondott, hogy szinglik lesznek csak a vendégek és jelentőségteljesen az alibiből felhúzott karikagyűrűmre nézett. Megértettem, ezért levettem, zsebre tettem, de észrevettem, hogy Hanzi még mindig nézi a kezemet. (Jól látható volt a gyűrű helyén a fehér folt a barna bőrömön, vagyis máskor is viselek gyűrűt.) Elnevettem magamat, majd a kesztyűtartóból elővettem egy ékszerdobozt, kivettem belőle az addig viselt köves pecsétgyűrűmet és az ujjamra húzva mutattam, már nem látszik a fehér, árulkodó nyom. Hanzi nevetett, de gyorsan hátra is lépett és megmerevedett.
Egy alig harmincas, szép szál srác közeledett fekete pantallóban, fehér kabátban, csokornyakkendőben felém. Ő helybéli volt és ébenfekete fürtű. Meghajolt és megkért kövessem őt. A fogadóterem ajtajában a mongol egyedül állt, kezet fogtunk, pár mondatot beszéltünk, majd odanyújtottam a névjegyemet az idáig kísérőmnek, aki ránézett, majd bejelentett.
Látni lehetett, ahogy a már bent lévők felkapták a fejüket és felém fordultak szinte egyszerre. Hirtelen nem tudtam elképzelni, minek, kinek szól ez a hirtelen érdeklődés. A mongol házigazda megérintette a könyökömet, s intett a fogadóterem belseje felé, ahol egy társalgósarok látszott. Az egyik fotelban már ült egy nálam idősebb úr, aki maga is felemelkedett közeledtünkre. Odaérve a mongol házigazdánk bemutatott Neki. Ő volt a mongol nagykövet, a legmagasabb rangú diplomata a partyn. (A többiek még alacsonyabb diplomata rangúak voltak, titkárok, egy-két attasé legfeljebb, s inkább idébb, mint túl a harmincon. Én akkor már 45 is elmúltam.) Egy ideig a nagykövettel csevegtem, aki nagyon érdeklődött Magyarország iránt, majd odaintett egy szintén keleti vonásokkal rendelkező srácot, s bemutatta nekem. Ő az itteni japán követség egyik titkára volt és meglepetésemre kifogástalan magyarsággal szólalt meg. Meg is magyarázta, hogy azért tanult meg magyarul. A jövő évtől Budapestre helyezik, s itt a közelben gyakorolhat, hiszen a TV programokat magyarul követi szabadidejében. Örül, ha gyakorolhat velem most, itt. Egy idő múlva a nagykövet elköszönt tőlünk és mi tovább beszélgettünk egymással. Hamarosan egy harmadik srác is közelebb jött, akit már a japán mutatott be nekem. Ő Pálffy nevű volt, s bár magyar nevű, de a cseh követségen titkároskodott, igaz tudott azért magyarul is, elég jól. Sokáig hármasban beszélgettünk, majd kisodródtunk a kertbe és az egyik, távolabbi asztalhoz telepedtünk le. Észrevettem, hogy Hanzi hozzánk irányított egy pincért, aki italokat, majd szendvicseket is hozott nekünk. Lassan kezdett besötétedni, mikor a mongol házigazdánk is felénk tartott, hogy jöjjünk vissza a társaságba, mert mások is kíváncsiak reám s a másik kettőnek még annyit mondott, lesz még időtök vele (azaz velem) lenni. (Ezen megint elcsodálkoztam, mert nem értettem.) Mentünk vissza a társasághoz.
A party hátralévő részében kézről - kézre adtak, mert a fiatalság zöme diplomata volt, de én törzsgyökeres civil, aki itt, így érdekes, arról nem is beszélve, hogy másik náció, mint a helyiek, azaz kuriózum. Sok minden szóba került a beszélgetéseken, de ahogy ritkult a társaság és egyre kevesebben lettünk, már nyíltabban szóba került a szingliség, annak előnyei és hátrányai is. Ekkor valaki felvetette (már csak talán heten - nyolcan voltunk), hogy máskor is kellene ilyen szingli partyt rendezni, de az sem lenne baj, ha több kívülálló is lenne (néztek rám közben jelentőségteljesen). Lassan kiderült, hogy ezt úgy értik, hogy maguk ugyan tudják, hogy előbb-utóbb meg kell nősülniük, mert így lehetnek csak diplomaták, de addig is kiélhetnék magukat. Egyre nyíltabb lett a szöveg, míg csak a mongol házigazdánk meg nem szólalt:
- Call-görlök ugyan nincsenek jelen, de boyokból van felhozatal. – mutatott a távolabb sürgő-forgó pincérfiúkra. (Most tűnt csak fel, hogy a pincérfiúk is mind fiatal, harmincon aluliak voltak, egy kivételével, aki idősebb volt! Ő volt a vezetőjük, de csaj nem volt közöttük!)
- Miért, Ők akár arra is hajlandóak? – kockáztatta meg az egyik titkár érdeklődve, a többiek helyett is, kimondva a kérdést.
- Igen, természetesen. – hangzott a mongol házigazda válasza. De azonnal hozzá is tette: - Többen már céloztatok rá, hogy másfajta szórakozás sem lenne kedvetek ellenére, ezért valamit még, el kell, hogy áruljak Nektek. Emlékeztek, mikor a Kaiserbründl-ben voltunk egy kiránduláson, sokan felvetettétek, hogy hasonlót magunk között is rendezhetnénk. Most lesz rá alkalom, mert éjféltől megnyílik itt egy spéci hely. Nagy zsongás támadt erre, innen – onnan is kérdezgették házigazdánkat erről, a részletekről. Az pedig, sejtelmesen folytatta: - Ma olyan gazdag tapasztalatokkal rendelkező embert hívtam meg ide, akit már ismertek, de akiről ezt az oldalát még nem ismeritek!
- Ki az? – zúgott a sürgető kérdés mindekitől. Egy idő után feltűnt nekik, hogy én hallgattam csak. Erre mindenki rám nézett kérdőn. A mongol is, de Ő szólásra is bíztatott szemével:
- Rendben, legyen. – szólaltam meg. – El kell mondanom, hogy régóta gyakorlott mester vagyok, s sok mindent tudok Nektek mutatni, ha érdekel Titeket. – hangsúlyoztam ki már én is a tegezést! Kitört a hangzavar, de a házigazdánk leintette Őket:
- Halkabban, nem kell mindenkinek ezt tudnia! Ákos választ a pincérfiúk közül, persze lehet kívánságotok, de Ő beszéli meg azokkal a részleteket. Jó lesz így? – kérdezte meg a többieket, akik helyeseltek és közben már egy – egy tippet is adtak, hogy melyik legyen a kiválasztott a pincérfiúk közül. Meghallgattam Őket, majd azt javasoltam:
- Mi vagyunk nyolcan, ha mindenki maradni akar. Egy segítőm is lesz, akit szintén már ismertek, Hanzi. Kérdezem, hogy van-e, aki maga is szereplő akar lenni, vagy mindenki most csak néző? Senki sem jelentkezett szereplőnek, így tovább folytattam: - Akkor legyen három kiválasztott! Kaptok negyed órát, nézzetek körül és az ottani asztalon lévő vázába, dobjátok be annak, vagy azoknak a nevét, akit kinéztetek. Majd mi összesítjük, és utána beszélek a fiúkkal. Remélem mindegyik vállalja! Addig még élvezzétek a partyt! S ja, még annyit, hogy innen már tegeződünk mindannyian!
Így is történt. Persze összesen hat névre volt szavazat, de ebből kettő két - két szavazatot kapott, a harmadikat sorsolással választottuk ki a maradó négyből a házigazdával, s minő véletlen, hogy arra esett a választás, aki fogadott, bevezetett és bejelentett. Közben a pincérek már pakoltak, én pedig, a kiválasztottakkal egyenként megbeszéltem az elkövetkezőket. Mind vállalta a későbbi, szolgai szerepet, mivel én nyíltan megbeszélhettem ezt meg velük, nem voltam diplomata.
Mi, nyolcan, leültünk a nappaliban társasjátékozni, míg a pincérek összepakoltak és elköszönve elmentek. Jó fél óra múlva tértek vissza a kiválasztottak, de már sportosabban, farmer – pólóban. Mind a három magasabb, vékonyabb, izmos srác volt. Kettő szénfekete hajjal, egy pedig, gesztenyeszőkével. Az övé hosszú is volt, a hátát csapdosta most, mert a partyn felkötötte. Csak köszöntek, majd Hanzi vezetésével mentek is le átöltözni. Mi még maradtunk, de a társasozás helyett már a többiek faggattak a továbbiakról és gyakorlatomról kérdezgettek.
Annyit mondtam el elöljáróban, hogy harmincöt éves múltam, közel tíz éve gyakorolom a mesterséget, ugyan nem egyedül élek a szomszéd ország fővárosában, de most egy ideje a határszéli megye székvárosában vezetek egy gyárat. Van egy vidéki házam a legközelebbi településtől is elég távol, így ott azt teszek, amit akarok. Ott szoktam barátaimmal ilyen partykat rendezni, akár több naposakat is. Arra csak kitértem, hogy a házigazda megbeszélte velem a mai, éjfél utáni játék részleteit, s sejtettem, hogy mi már régebbről ismerjük egymást Vele is, meg Hanzival is.
Ekkor rátértem a játékra és részleteztem pár elemét, mint kikötés, megkötés, ostorozás, farok- és hereszadizás. (Gondoltam ennyi bevezetésül elég is lesz.) Még megkérdeztem, hogy volt-e már olyan, aki ilyen játékban részt vett, vagy élőben látott? Nem jelentkezett, vagy nem mert, senki sem, jelentkezni. Kis szünet után, mivel senki sem kérdezett, én folytattam:
- Akkor mindenki marad? Végig?
- Igen. – hangzott innen és onnan is, kicsit bizonytalanul.
- Akkor, pedig javasolom, hogy mi is induljunk, mert ezektől az estélyi göncöktől meg kell szabadulnunk, ez nem odavaló viselet! – jelentettem ki és indultam előre, de a mongol házigazdánk megállított minket. (Én észrevettem némi huncut mosolyt a szemében közben.)
- Állj, várj! Még valamin át kell esnünk, itt! Mi itt, Rajtad kívül Ákos, diplomaták vagyunk, akik „olyan helyre” nem mehetnek az Etikai Kódexünk szerint. Ezért itt kell hagynunk diplomataságunkat! – szólt elég kétértelműen.
Én már kezdtem magamban nevetgélni, mert azonnal megértettem, hogy házigazdánk mire céloz, de a többiek még csak tétován egymásra néztek. Vártak. Mi is.
(folyt. köv.)