Bécsben történt anno (2)

A kínzókamrában előttem négykézláb állva a szolgám/kutyám várt utasításaimra, míg a „srác”, ahogy később megtudtam a Hanzi a neve, morcosan állt az András kereszt előtt. Rajta bőr rövidnadrág volt, oldalán fűzőkkel összehúzva, szoros fekete, ujjatlan izompóló és Adidas cipő. Kis idő múlva pimaszul megszólalt:
- Ha kicsodálkoztad magadat, akkor munkához is láthatnál, mert ez a pöcs, nem szereti, ha nem dolgoznak Rajta!
A pöcs, a szolga ezt hallva már éppen felugrani készült, de megrántottam a pórázt. Felnézett. Intettem s utasítottam maradjon ott, ahol, és ahogy van! A sráchoz léptem, közel az arcához és ráordítottam:
- Csak egy Mester van itt! Én! Megértetted? – sziszegtem az arcába. Visszahőkölt:
- Igen, Uram! - hebegte megrettenve. – Csak azt gondoltam…- kezdte, de nem tudta folytatni, mert közbevágtam:
- Kuss! Nem kérdeztelek! – ordítottam rá, végignéztem tüntetőleg tetőtől-talpig, majd újra kérdeztem:
- Miért van rajtad gönc? Nálatok a szolga felöltözve várja az Urát?
Nem tudta mit tegyen. Hebegett - hápogott, majd lassan kapcsolt és az előtte, a földön négykézláb állóra nézett. Az, kajánul leste csak, de nem szólt, ezért lassan kezdte levetni egyenként magáról a cipőit, majd az izompólót is áthúzta a fején. A bőrgatya még rajta volt, éppen kezdte volna kioldozni oldalt, mikor csattant a hangom, valamit megérezve:
- Állj! Azt még ne! Oda állj az András kereszt elé, a fal felé fordulva!
- Igen, Uram! – jött azonnal a válasza és már oda is lépett, széttett lábakkal és feltett karokkal. X alakban állt. Élvezettel néztem végig izmos, de tömzsi alakján, szép, formás lábain, lábikráin és tetszett a kidudorodó feneke is, amit a bőrnaci kiemelt feszülés közben. Nem volt szőrös, de azért piheszőrök borították.
- Látod, tudod Te, mit kell tenni! – dicsértem meg, de közben már levettem egy korbácsot a falról és meglendítve lesújtottam a hátára. Felkiáltott a váratlan csapásra, ami a testét érte és visszafordította a fejét dühösen, miközben rám nézett. Csak úgy sütött a megvetés a szemeiből. – Maradsz! – utasítottam hangosan és keményen. Odalépve kikötöztem a kezeit csuklóinál és a lábait, a bokáit is az András kereszthez, jó szorosan, hogy bevágjon a bőrébe a kötél. Összeszorította a fogát, átsuhant egy grimasz az arcán, de nem szólalt meg. (Egy jó pont! – állapítottam meg magamban.)
- Számold hangosan! – jött ekkor az újabb parancsom és már csattogott a korbács a hátán. Tízig.
Párszor megvonaglott közben, ahogy a korbács érte, de számolt és nem tévesztett. Mikor újabb nem érte, kifújta a levegőt a tüdejéből és lassan lehajtotta fejét. Még mindig dacos testtartásban állt és ingerlőn. Nehezen levettem Róla a szememet és az előttem térdelő pöcsre néztem, akinek vigyor ült a száján, az eddigieket látva. (- Majd letörlöm a vigyorod. – gondoltam) Elé lépve leguggoltam, amit érdeklődéssel nézett, majd teljes erőből szájon vágtam jobbról és balról is, így elesni sem tudott s én is megőriztem az egyensúlyomat.
- Állj fel! – utasítottam.
- Igen, Uram! – ordította és pattant fel.
- Kis terpesz, kezed hátul összekulcsolva!
S már öklöztem is a mellét, de a hasát is. Egy nagyon betalált, mert összegörnyedt, nem kapott levegőt. Hagytam időt Neki, addig a Hanzihoz léptem. Mögé érve álla alatt megfogtam a fejét és lassan felemeltem, magam felé fordítottam s úgy kérdeztem meg:
- Halljam, mitől akadtál ki, mi bosszantott így fel?
- Uram! Hazatelefonált ez a pöcs, hogy készüljek fel, mert egy Mesterrel tér haza és legyek szolgálatkész Veled. Itt én vagyok, azaz voltam a Mester. Én „kenegettem” eddig, ha ilyen igénye támadt. Megmondom őszintén, hogy nem szeretem, s nem teszem/tűröm a kettősséget. Vagy mester, vagy szolga vagyok, de ez nem keverhető! Valódi Mesterként meg kell értened ezt, Uram! – fejezte be Hanzi büszkén és dacosan.
Elgondolkodtam, és igazat adtam Neki. Vagy, vagy. Magam is így vagyok ezzel. Lenéztem a még összegörnyedő pöcsre, és támadt egy ötletem:
- Állj fel és oldozd el Hanzi mestert! – utasítottam Őt, miközben serkentésül nagyot rúgtam a lógó tökébe. Elesett, de iparkodott gyorsan feltápászkodni és már odalépve oldozta is el Hanzit. Az megdörgölte a csuklóit, kiegyenesedett, de még nem fordult meg. Várt. Én is.
Kis idő múlva, mégis megfordult és odalépve lenyúlt, felhúzta maga elé a pöcsöt. Képébe köpött, majd gyors pofont kent le jobbról és balról is Neki, csak úgy csattant. Bólintottam egyetértésem jeléül. Rám nézett, majd biztatást látott, így folytatta:
- Most pedig térdre és szopogasd meg a lábaimat, ahogy szoktad! – utasította, miközben leült és hagyta a pöcs elé térdeljen, és felemelve lábát, a nagy lába ujját, majd a többit is végig szopogassa. A másik lábával közben morzsolgatta annak pöcsét, ami már kezdett meredezni. Közben hálásan a pöcs feje fölött rám nézett, de nézésében kérdés is volt. Intettem tegyen, amit akar. Mikor minden ujjával végzett, akkor keményen a már álló tökére lépett felállva és szinte odaszögezte a padlóhoz. Az nyöszörgött. Ekkor valamit felé nyújtottam. Átvette, megnézte, majd elvigyorodott és már fel is állította a köcsögöt. Kioldva a bőr háromszögű előtétét fel is csatolta annak a farkára azt, amit átadtam Neki. Mikor végzett, megszólalt:
- Állj fel és háttal az András kereszthez szolga! - utasította, majd odakötözte, és már vette is az ostort, amit megjáratott a mellén, hasán, combjain. A pöcs nyüszített, nem csak az ütésektől, amik érték, hanem mert a meredező farka beledagadt a belül tüskés, rácsatolt farokszorítóba is. A mongol folyamatosan zilált, sziszegett. Ekkor megszólaltam:
- Várj, még hagyj Benne szuflát! – mondtam és Hanzi készségesen félre állt. Ekkor megláttam kedvencemet egy tálcán, odaléptem, kezembe vettem, majd a mongol elé álltam. A tűs korongot végighúztam a hónaljától a mellén át a hasáig, s onnan tovább a lágyékában és a combja belső részén is. Ugyanígy visszafelé. Vonaglott, sziszegett és már vonyított is a végén, ahogy a torkán kifért. - Most jöhetnek a csipeszek a mellbimbóira és a golyóira, de ne hagyd ki a farka végét sem! – utasítottam Hanzit. Mikor láttam, hogy fa csipeszeket vesz elő, rászóltam: - Fémmel, az keményebb!
Így is lett. Lett sziszegés, hát mikor még súlyok is kerültek elő, s azok a csipeszekre csatolódtak és húzták a bőrét, mellbimbóit és golyóit. Hanzi ügyes volt, de nem eléggé gyakorlott még ebben. A mongol sziszegett, vonaglott, de ekkor már csöpögött a gyertya is a mellére, hasára, farkára, ahogyan megmutattam Hanzinak, hogyan kell. Megdermedése után pedig, oldalazva lecsapkodtam róla. Szerencsénkre a pöcs farka környékén hosszú, vékony szálú, fekete szőr nőtt. Arra nagyon tapadt a sztearin, élvezet volt a csapdosás, nekünk is, meg Neki is .
A végén mindent leszedtünk a pöcsről, kivéve a tűs farokszorítót és gúzsbakötöttem a padlón kedvenc kötésemmel, ami a láb - kéz összehúzását jelenti a háta felett, így ívben hajlik a test, s ha nem döntjük el, akkor „hintázik” is a kényszermozgásaira. Ott hagytuk a padlón „hintázni” és mi felmentünk a nappaliba Hanzival.
Hanzi megköszönte a megértésemet és megkérdezte, mivel hálálhatja meg? Megengedtem Neki, hogy cumizzon egy sort rajtam, majd lenyelhette és leszopogathatta az utolsó cseppig a nedűmet a farkamról. Utána elmeséltettem Hanzival, hogy miket tett eddig és milyen gyakran a mongollal.
Négy óra előtt még kikötöztem a mongolt és megkérdeztem, hogy ilyenre vágyott-e? Igenlő válaszára, ami nehezen, megtörve jött Tőle megbeszéltük, hogy máskor is meglátogatom Őket ilyen szeánszra. Hanzi kikísért, kiengedett és eljöttem haza.
Még aznap délelőtt szólt a mobilom. A mongol srác volt, de már vidáman szólt a hangja. Megkérdezte, hogy simán haza értem-e, időben értem-e be reggel a gyáramba és mikor tudok újra menni, mert Ő is és Hanzi is vár!
Megbeszéltük.
(folyt. köv.)