A kutya története 2.

A kutyasorsba beletörődő kisállat várta is sokáig a Gazdáját rendületlen hűséggel. A nap nagy részében magányosan pihent a kert hűvösén, ám minden kis neszre felugrott, mert azt hitte, a Gazda jött haza. Olykor valóban ki is nézett hozzá Gazdája a kertbe, ami igazi ünnepnap volt az elhagyatott kutyának. Ilyenkor megsimogatta gyorsan a füle tövét, amire az heves farkcsóválásba kezdett, és önfeledt boldogságában összevissza nyalta Ura kezét, örömében felugrált rá, és minden idegszálával azon volt, hogy viszontlássa azt az elégedett, vidáman csillogó kék szempárt, amit régen látott, amikor békésen, kettecskén játszottak a hátsókertben. Örömmel és alázattal fogadta hát a veréseket és minden botütést, amit a Gazda rá mért, elvégre ez is a kutya dolga: tanulni, megfelelni, behódolni, maradéktalanul követni, rajongani, szeretni, imádni és tűrni.

A Gazda azonban egyre kevesebb időt töltött a kertben, lassacskán enni is elfelejtett adni az állatnak, aki a szomszédok nagy mérgére keserves-fájdalmas nyüszítésbe ölte bánatát. Érezte, hogy kezd megszakadni az elvághatatlannak hitt kötelék közte és az őt megszelídítő Emberfia között, de a kert fájdalmas magányába zárva minden jobbító próbálkozása csak hiábavaló, buta állati csaholásnak bizonyult. Amikor régi kedvencét magára hagyva végleg elköltözött a Gazda, a kiskutya csak feküdt naphosszat, mígnem egyszer csak az ősi életösztön felülkerekedett kutyahűségén, így keserves dühében áttörte a kerítést, és megindult ismét az ismeretlen felé.

Tömött városi utcákon és kihalt poros falvakon andalgott egymaga, be-beszaglászva olykor egy-egy házba, némi íncsiklandozó falat után szimatolva. Volt, ahonnan bottal verték el, volt, ahol jószívű emberek megetették, volt, hogy erőszakos ragaszkodással marasztalták és bezárták. Sehol sem érezte jól magát az állat, minduntalan csak Megszelídítőjét kereste minden felé nyúló karban, minden rá mért ütésben, minden ajándékfalatban, amit elé hajítottak.

Egyszer egy unott hétköznapon, mikor a kiskutya egy virágzó cseresznyefa árnyékában hűsölt, és már nem is gondolt semmilyen emberfiára, előtte termett egy régi szomszéd, aki leplezetlen boldogsággal, őszinte mosollyal hajolt le, hogy finoman megsimogassa kócos kis fejét. Megmagyarázhatatlan nyugalom áradt az óvó kézből, mely megállás nélkül vakargatta a füle tövét és simogatta a bundáját. Igazi megnyugtató, békés pillantással néztek farkasszemet hosszasan, miközben az Emberfia egy pillanatra sem vette le kezét az állatról, aki végül szemét lesütve, félig elalélva hasra fordult, hogy megadja magát… Mikor az Emberfia felállt, ennyit mondott: „Gyere, te már hozzám tartozol. Mostantól az enyém vagy, és hűségedért cserébe óvlak, amíg élek.” A kutya követte hát új Társát a gyönyörű ismeretlenbe.

Onnantól kezdve minden lehető percet együtt töltettek: az Ember és az állat – két barát – két társ, de nem mint Gazda és kutyája. A kiskutya benn lakott az Emberrel a házban; mellette aludt az ágyban, egymás mellett ültek reggel, míg az Ember a kávéját itta, együtt ettek, a kutya még a fürdőbe is bejáratos volt, senki nem zavarta ki sehonnan. Mikor reggelente törődő ragaszkodása jeléül az állat hűvös nyelvével arcon nyalással ébresztette Emberét, és szájában vitte neki a papucsát, az mérhetetlen hálával ölelte át az állatot, megvakargatta félálomban a fejét, megdicsérte, és örömében játszani kezdett vele. Boldogan és szeretetben éldegéltek. Mikor az Embernek el kellett mennie kis időre, mindig sietett haza hű társához, és hazaérkezéskor első dolga volt a csaholó állatot megszeretgetni és távollétéért kárpótlásul némi ajándékfalattal megjutalmazni. A törődést pedig a kutya odaadó ragaszkodással és hűséggel viszonozta, elvégre ez a kutya dolga…

Az állat persze mégiscsak állat, így néha rossz fát is tett a tűzre. Ilyenkor szemét lehunyva bújt az ágy lábához, és várta a régről megszokott, oly’ édes büntetést, ami hozzá tartozott kutya mivoltához. Mikor az Ember észrevette a rosszaságot, szeretetteljesen megdögönyözte az állatot, és csak annyit mondott: „Nem baj, ez még belefér, te kis rosszaság.” Az állatnak valahol hiányzott a dorgálás és a szigor, így újabb és újabb rosszaságokkal próbálkozott, de az eredmény mindig ugyanaz volt. Elhatározta hát, hogy valamiképp elő fogja csalogatni az Emberből az állatot, így egy unalmas hétköznapon, mikor az elment dolgozni, szétszedte az egész házat, és olyan felfordulást csinált, amilyet még kutya sem lenne képes komoly elhatározás hiányában. Mikor az Ember hazaért, döbbenetében kiabálni és szitkozódni kezdett, körberohant a házban, majd az ágy végében lapító kutya előtt tajtékozva megállt, kirángatta nadrágjából a bőrövet, és csapásra emelte azt. A kutya szemében a félelem és édes elégedettség elegye csillant meg. Az Ember keze megállt, és leroskadt az állat mellé a földre. „Nem tudlak bántani. Nem megy, te a hű társam vagy, nem tudom megtenni, felelősséget vállaltam érted, mikor hazahoztalak. Tudom, hogy megérdemelnéd, tudom, hogy ez a kutyalét része, de nem megy, nem tudok fájdalmat okozni neked, te kis hülye.”

A kutya lesütött szemmel végignyalta Embere kezét, fogai közé véve a szíjat visszahelyezte azt a kezébe, és nedves orrával, meghunyászkodó fejbiccentésekkel elkezdte azt bökdösni. Megértette az Ember a kutyát. Szíve meghasadásával küszködve felállt, egy utolsót simított kutyája fényes bundáján, és a szemébe nem nézve, fejét elfordítva ütött. Az állat felnyüszített, pedig nem fájt az ütés. Boldogság járta át remegő állattestét, mikor az Ember végre ráemelte könnytől csillogó meleg barna szemeit. A kutya szeméből egy boldogságkönnycsepp gurult alá, és hálával, elégedettséggel fúrta nedves orrát Embere tenyerébe. Az Ember megértette. Gazda lett belőle. A kutyasorsba beletartozik a fegyelmezés is, még akkor is, ha ez az Ember szívfájdalmával jár. A megértés beletörődésbe, majd elhatározásba torkollott, és ez az új érzés újabb jutalomcsapásokat mért a kutyára egy reszkető kezű, könnyes szemű, de olyan erős, olyan hatalmas, olyan szép és jó Gazda keze által, amilyet az állat még nem látott. Most érezte a kiskutya először: az előző évek csupán halvány árnyképei voltak az igazi Életnek.

Itthon vagyok. Most először igazi Otthonom van – ebben a könnyes szemű, erős kezű, szeretetre és imádatra született Gazdában.