A kutya története 1.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Tán nem is kiskutyának született, csak valami ösztönös kis vadállatnak. Úgy járt-kelt az életben ez a kis vadállat, hogy nem tudta, mi célja is van az életének. Be-beszaglászott jó pár udvarba, néhol el is töltött egy-egy éjszakát, volt, ahol hosszabban is elidőzött. Szerették is a kis vakarcsot néhol, és ő boldog is volt olyankor, végül azonban mégiscsak továbbállt minden háztól – még onnan is, ahol jól tartották.
Aztán egyszer csak úgy esett az eset, hogy ez az ösztönös kis vadállat betévedt egy csalogató kis házba. Szép volt a ház, rendezett és megnyugtató a kertje, és Aki benne lakott… Az Ő szemébe nézve a kis vakarcs tudta, Gazdájára lelt, s onnantól kezdve nem vadállat volt többé, hanem egy játékos kiskutya. Abba a szempárba nézve az állat felismerte kutya mivoltát, és némi nevelgetés után megtanulta, hol is a helye az élőlények sorában. Szerette a kutya a Gazdáját, sőt, imádta Őt, elvégre Ő szelídítette meg. Boldog volt az állat, hogy otthonra lelt, felnézett a Gazdájára, Aki nevelgette is, s ekkor tanulta meg az állat, hogy mi célja is lehet…
Igyekezett a kiskutya jó háziállat lenni, próbált a Gazdája kedvencévé válni. De buta volt a kiskutya, elvégre ő csak egy állat: nem tudta, hogy a kiskutyák – még ha kedvencek lehetnek is a háziállatok sorában – sosem előzhetik meg az embereket. Hiába tenné a kiskutya a Gazdája lába elé minden reggel a papucsát, aludna az ágya mellett a földön minden éjszaka, őrizve az Ura álmát, hiába szaladna utána mindenhová, hogy hű társa és jó társasága legyen Gazdájának… Hiábavaló mindez, hisz a kiskutya mindig csak kiskutya marad.
Sosem volt tökéletes a kiskutya, oda-odakapott az embernek, odapiszkított néha, ahova nem kellett volna, sőt, ugatott is, amikor nem lett volna rá oka, megzavarva ezzel a Gazdáját. Aztán mikor a Gazdája sok teendője mellett egyre kevesebbet foglalkozott az állat nevelgetésével, a kiskutya elkezdte megérezni a magány fájdalmát. Egyre ritkábban ment ki hozzá a kertbe a Gazda, egyre messzebbről hajította csak oda a csontot az állat elé, már nem ment megvakargatni a kedvence füle tövét, pedig az csak várta, várta reménytelenül. Amikor a távolban feltűnt előtte a Gazdája alakja, farkcsóválva igyekezett csaholni, hogy jelezze, ő még itt van, és ugyanúgy imádja a Gazdát, mint azelőtt. De a Gazda nem játszott már a kutyájával, akibe így visszatért a veleszületett ösztönös vadság. Meg-megharapta a Gazdáját, ha nagy ritkán közel ment hozzá.
Egy idő után úgy döntött a kiskutya, hogy világgá megy, új utakat jár be, új házakhoz tér be, netán új gazdát keres magának. Útnak is eredt, be is járt sok helyet, be is tévedt más házakba, talált is új gazdajelöltet, aki befogadta volna, s aki sok jóval kecsegtette a kiskutyát. Minden jóval, amit a kiskutya a régi Gazdájától nem kapott (már) meg. Mit meg nem adott volna az állat, ha mindezt a sok szépet az őt megszelídítő Gazdája ajánlja neki… De ki tudja, hol járt épp az a Gazda, míg a kiskutya máshol próbált szerencsét…
Nem járt azonban sikerrel a kiskutya, nem tudott más gazdához szegődni. Próbálta ő minden erejével, de nem volt maradása sehol. Nem volt képes kezesbárányként más előtt parancsra leülni, pláne nem az ember papucsát reggel a lába elé tenni. Ezt felismerve nagy búsan visszakuncsorogta magát a kiskutya az egyetlen és igaz Gazdájához, aki megszelídítette. Be is engedte a Gazdája, tán még örült is a visszatérő háziállatnak, ki tudja… Aztán kezdődött minden elölről, a Gazda kezdte elhanyagolni megint az állatot, az meg szenvedett. Végül ismét világgámenetelre adta a fejét a szomorú kiskutya, de ezúttal sem jutott sokkal messzebb, mint első alkalommal. Nem bírta a Gazdája nélkül, visszament hát megint Hozzá. A Gazda ismét visszafogadta az állatot. Megdorgálta ugyan, el is mondta, hogy harmadszor befogadni ugyanazt az állatot nem szokás… Örült is a kiskutya az új esélynek, azonban valami megváltozott…
Felnőtt közben a kiskutya, tisztes eb lett belőle. Rá is jött azokra a dolgokra, amiket korábban nem értett meg: ő mindig kutya marad. És az, hogy mit szabad a kutyának, az a Gazda döntése. Nem minden Gazda vágyik mindenkor a kutyája hű társaságára, és ez is a Gazdán múlik. Nem minden Gazda örül, ha éjjel a lábánál nyáladzik az állata, vagy reggel a vakkantására kell kelnie. A Gazda joga a kutya jogainak meghatározása, és ha ez a kutyának nem tetszik, világgá mehet harmadszor is. A Gazda mindig fog új kutyát találni Magának, a kutyának azonban csak egy igaz Gazdája lehet – az az egy, Aki először megszelídítette. Épp ezért nagy a Gazda felelőssége az állatáért, de azt is a Gazda joga eldönteni, hogy él-e ezzel a felelősségével. Az egykori ösztönös kis vadállat felfogta mindezt, és beletörődött kutyasorsába. Boldogan várja azóta is a Gazdáját, és várni fogja akkor is, ha a Gazdája sokáig nem jön haza; talán még akkor is, ha egyszer már soha nem jön haza hozzá… Elvégre ez a kutya dolga.

(2012.)