Erdei séta

Csak sétál az erdőben. A fű harmatos, a hosszabb szálak csiklandozzák meztelen bokáját. Beszívja a párás levegőt. Tüdejét megtölti a hideg lég, aztán ahogy kifújja érez valami megkönnyebbülést. Pár másodpercre mintha tényleg elemelkedne a talajtól a lába, mintha repülne egy kicsit. Legalábbis mintha a gravitáció nem hatna rá. Vagy nem úgy hatna. Pandórának hívják. Arany haj omlik a vállára, gyönyörű. Nem mint ő ennek egy kicsit is tudatában volna, vagy érdekelné. Pandóra téren, időn és minden hétköznapi és triviális fogalom körén kívül él. Ő most sétál. Nem tudja, hogy sétál-e már az erdőben. Nem tudja, hogy tegnap már járt annál a fánál, ami előtt épp most halad el. Hogy pont annál a tönknél lesett meg egy csigát a minap, (amint előbújik a házából, hogy aztán hosszasan figyelje és csak nagyon csendben keljen fel mellőle és nagyon nagyon lassan, hogy ne zavarja meg a csiga nyugalmát,) amelyik fatönkre ma leült, hogy a lábát pihentesse. Pandóra most azt látja, hogy a levelek ragyognak a napfényben. A sugarak hátulról világítják meg a nedves juharleveleket, így egészen valószínűtlen árnyalatot kölcsönözve neki. De amit Pandóra lát az több a fény játékánál, vibrálást lát, amint a falevél színe az egész élénk zöldből átcsap egy sárgás árnyalatba, ez a szín hullámként vonul végig a levélen, de még azelőtt, hogy a hegyét elérné, a levél tövénél már egy kékes árnyalat indul el. Az egyik erdei manónak, aki, egy nagy lapulevél mögül bújik ki, hogy integessen neki, egészen furcsa kék sapkája van. Ilyet még Pandóra nem látott. Ámulattal nézi a manót. Egyébként a sapkáját leszámítva semmi különös nincs benne, ugyanolyan frissen borotvált, egészen kicsit pocakos és kedves arcú, mint az erdei manók szoktak lenni általában. A sapkája, vagy talán inkább kalapja magas, a legteteje félrehajlott, középtájt egy fehér szalaggal volt átkötve, végén pedig fehér szőrös bojt lógott. Pandóra egy barna végig gombos ruhát visel. A ruha a mellei felett kezdődik, a testéhez símul, formás mellei egészen kidomborodnak belőle, derekánál egy kis kötő tartja össze, így kihangsúlyozza az alakját és bokáig ér le, a lábán semmit nem visel, mezítláb járkál a nedves fűben. Pandóra nagyon csinos ebben a ruhában. Pedig nem öltözködik, nem illegeti magát a tükör előtt, hogy tessen másnak, egyszerűen azért ez a ruha van most rajta, mert én így döntöttem. De szerencsére ez sem olyasvalami, ami Pandórát foglalkoztatná. A fák kétoldalt egyre kisebbek lettek, a nap fénye fokozatosan gyengül, eközben Pandóra boldog mosollyal az arcán hallgatja a madárcsivitelést, és halad előre az ösvényen. A lapulevelek már ritkásabbak, a fákat felváltják az alacsony növésű cserjék.
A következő jelenetben Pandóra hazaérkezik, ebben a pillanatban nyomja le a kilincset. A ház barátságos félhomálya fogadja. Szív még egy nagyot a kinti levegőből, mielőtt becsukja az ajtót. A levegő lehűlt kissé, nem kellemetlen Pandórának, de annyira épp elég, hogy a mellbimbói megkeményedjenek és diszkréten hívják fel magukra a kíváncsiskodó, vagy épp a kéjsóvár szem tekintetét azzal, hogy szinte átdöfik a barna ruhát. Pandóra nem borotválja a puciját, a természetes szőrzettel, ami borítja azt a hatást kelti, mint egy fekete lyuk, valami kapu egy egészen más világba, vagy más időbe. Másfelől egy kedves meleg szőrös zug, ami az otthon melegét jelenti. Pandóra felveszi a bejárati ajtó mellé készített szemmaszkot. Soha nem látta még őt, soha nem látta az arcát, a szemeit, a vonásokat, csak érintette azokat. De ez így van randjén. A maszk rásímul az arcára, semmi fényt nem enged be, a gumi pántok stabilan tartanak a fej hátulján. Pandóra szokva van a vaksághoz, minden nap felteszi a maszkot, egészen otthonosan mozog benne a házban. Mindennek tudj a pontos helyét, léptei mindig óvatosak, ha egy bútordarab mégsem ugyanott volna, mint legutóbb (merthogy Pandóra nem haragszik azért, ha az egyik szék napközben megunja a kandalló társaságát és átmegy inkább a dohányzóasztal mellé, vagy reggel az ablak előtt találja, amint a napkeltében gyönyörködik) nem szeretne belerúgni, ezt zokon vennék a bútorok és az ő lába is rettentően fájna tőle. Így aztán ezzel a kellő körültekintéssel besétál a nappalin keresztül a hálószobába. Az ajtóban megáll kicsit, hallja azt a megnyugtató mély lélegzetvételt, ami mindig olyan bátorítóan hat azokban a pillanatokban, amikor álomba szenderül, vagy épp vihar tombol és villámlik odakint. Ekkor meghallja az eső hangját. Épp ebben a pillanatban ered el az eső. Amolyan csendes nyári zápor, ami felfrissíti a levegőt és üdítően hat a növényekre. Nem kopogást hall, csak egészen halk hangot, talán az ablak csukva volna észre sem veszi. Azt a hangot, ahogy sok sok apró csepp sűrű egymásutánban leérkezik a fűszálakra és a talajra. Ekkor Pandóra még mindig az ajtóban áll, majd valami erő az ágy irányába hívja. Ő engedelmeskedik némán, négy lépést tesz előre és megáll. Forró nedves levegőt érez az arcán, aztán a ruha gombja kioldódnak, ruhája lekerül róla, meztelenül áll a szobában, a maszkkal a szemén. Pandóra kezd izgatottá válni, ajkai résnyire nyitva, mellbimbói keménységükből mit sem vesztettek, ágyéka már nedvesedik. Újra érzi a hívogató parancsot, némán az ágyra hasal. Fejét balra fordítja, kezei a feje magasságában behajlítva. Két olajos kéz érinti a hátát. Először elnagyzolt mozdulatokkal szétterítik a bőrén a masszázsolajat, majd egészen apró mozdulatokkal csiklandozzák, símogatják, és minden lehetséges módon szeretgeti az ő hátát. Pandóra pillanatok alatt hagyja magát szint álomba simogatni. Vagyis inkább afféle félálomban lebeg, két világ határán és mérhetetlenül élvezi a törődést és a szeretet. A kezek a gerince mentél kétoldalt haladnak felfelé, lassan, centiről centire, Pandórában eközben pedig a vágy nőttön nő. Pandóra vágyik rá, hogy a kezek megérintsék a melleit, vagy a fenekét, vágyik rá, hogy pinájába hatoljanak, hogy megcsókolhassa ezeket a kezeket. Pandóra pár percig vergődik még a vágy és a félálom között, aztán a kezek hirtelen a hátára fordítják. Kezeit és lábait széttárva fekszik az ágyon. Szája csókra vár. Egy száj végigcirógatja az ajkait, aztán a kezek megragadják a jobb kézfejét. Kicsit feljebb húzzák, majd egy hideg bilincs kattan a törékeny kis csukló körül. Ugyanez történik a bal kezével is, aztán a lábaival. Pandóra most ott fekszik az ágyon kifeszítve. Testének szinte semennyi mozgásteret nem hagynak a bilincsek. Szája még mindig a csókra vár, amit hamarosan meg is kap. Előtte viszont a kezek végigsimítják a melleit, erővel, lendülettel, de Pandóra mégis valami gyengédséget érez. Aztán a kezek váratlanul egy pillanatra összecsípik a mellbimbóit, hogy után tovább símogasság a formás kebleket. Ezután megcsókolja Pandórát, hosszan, szenvedélyesen, egy egész kicsit erőszakosan. Aztán egymásba olvadnak, szeretkeznek. Pandóra most boldog.