Egy hét története (3. rész)

A hét hosszú volt, embert próbáló. Minden szempontból.

A szolga régi énjére visszaemlékezve, nem is értette, hogy bírta ki ennyi ideig, hogy ne érinthesse sehol Úrnője testét. Mindig is szenvedélyes volt, aki figyelt a partnereire, de Istennője olyat ért el nála, amit soha nem gondolt volna.

Az Úrnőnél megszűnt az Én fogalma. Csak az Úrnő létezett. Az Ő szabályai és forgatókönyvei. Természetesen a külvilág számára semmi sem változott, maradt, aki volt. Bejárt dolgozni, elvégezte a napi rutint, gondoskodott idős hozzátartozóiról. De Úrnője akkor is ott volt a gondolataiban, amikor a munkáját végezte. Vele volt a nap minden egyes percében, sokszor még az erényövet sem kellett feltennie, akkor is az Ő hatalmában volt.

A szigorú protokoll szerint minden órában le kellett jelentkeznie Úrnőjénél telefonon. Ha közbe jött valami és nem pontosan abban a percben hívta, amikor elő volt írva, a következő alkalommal megmagyarázhatta a dolgot. Mivel máskor nem telefonálhatott, csak az előírt percben, így, ha akkor nem volt alkalmas, egy óra kimaradt.

Ilyenkor csak remélni merte, hogy Istennője felveszi a telefont. Ilyen sokszor előfordult, mint ahogyan az is, hogy felvette, meghallgatta a bejelentkezését és a magyarázatát arról, miért maradt ki az előző hívás, majd szó nélkül bontotta a vonalat. De az sem volt ritka, hogy aznap nem vette fel többé a telefont.

A szolga ilyenkor tudta, hogy az esti fenyítés, használat, vagy egyéb megpróbáltatások nem maradhatnak el. Persze az Úrnő is tudta, hogy bármi, bármikor közbejöhet a szolgájának, de ez hozzátartozott annak fejlődéséhez és tanulásához.

Egy hét… a szolga számára egy örökkévalóság. Ez alatt az idő alatt sok minden történt. Persze nem vele. Úrnőjének miden este volt látogatója. A legtöbbször a legjobb barátnője jött át, hogy kényeztessék egymást, de most felbukkant egy ismeretlen férfi is. Az Úrnő nem szolgaként kezelte, szenvedélyes együttléteket éltek át. Ezeket az alkalmakat, akár a barátnője, akár az ismeretlen jött, a szolga vagy a szekrénybe zárva, megkötözve és kipeckelt szájjal szenvedte végig, néha pedig az ágy végében csendes, szenvedő szemlélőként.

Mindkettő rosszabb volt, mint egy hosszú tortúra, amiben oly’ sokszor része volt, mióta Úrnőjét ismerte. De a legszörnyűbb talán az előbbi volt. Hallani Istennője lihegését, sikolyait, miközben hosszan élvezett el, talán rosszabb volt, mint maga a látvány, amikor az ágy végében kellett végignéznie Úrnője gyönyörét.

És most itt lépdelt Istennője mögött, kezében a szatyrokkal. Nézte a magabiztos járást, a kimért lépteket, hallotta a tűsarkak kopogását. Boldog volt, hogy szolgálhatott, boldog volt, hogy pont Ő foglalkozik vele. A nevelésért és a kínokért nem lehet elég hálás. Mindegy, hogy a kín testi, vagy lelki. Ha Ő elégedett, akkor a szolga is az. Ha örömét leli a használatában, akkor igyekszik még jobban végeznie a dolgát.

Az Úrnő megáll egy üzlet előtt. A szolga is lefékezi a lépteit, majd megáll, pár lépéssel mögötte, türelmesen várakozik. Az Úrnő int a kezével, menjen közelebb. A szolga engedelmeskedik, odalép Istennőjéhez. Remegő lábakkal várja, mi következik. Tudja, hogy a legváratlanabb és a legkiszámíthatatlanabb élmények érhetik minden alkalommal, ezért soha nem is lehetett felkészülni semmire. De így van jól. Az Úrnő kimeríthetetlen fantáziával rendelkezik és a kiszámíthatatlansága az, amely oly’ egyedivé teszi Őt.

Az Úrnő közel hajol, majd mosolyogva suttog valamit. A csodálatos hangot, mely a szolga számára a világot jelenti, elnyomja a kora esti forgalom zaja. De az Úrnőnek nem is az a célja, hogy a szolga hallja is, amit mond.

A szolga orrát betölti Istennője lehelete és a következő pillanatban újra érzi a kínzó fájdalmat ágyékában. Hímtagja nekiütközik ketrecének, mely könyörtelenül meggátolja merevedését. De a szolga érzéseinek nem lehet parancsolni. A zavar kiül az arcára, elvörösödik, majd kiveri a víz.

Istennője hangosan, elégedetten felnevet, majd, miután kigyönyörködte magát a szolga szánalmas arckifejezésén és kínjain, melyek már teljesen nyilvánvalóak, elégedetten sarkon fordul és mosolyogva, szó nélkül elindul.

A tűsarkak újra kimérten kopognak a járdán. Az illata, mely ottmaradt és betöltötte a szolga nyomorult kis világát, a kínok kínját okozza. A szolga megpróbál úrrá lenni zavarán és szenvedésén, a szatyrok újra egyre nehezebbek, az út hazafelé egyre hosszabb.

Újra meg kell nyugodnia. A szívverése újra felgyorsul, légzése szapora. Úrnője illata, akár az íze mindig is felkorbácsolta, de most még nehezebben viselte, mint máskor. Össze kell szednie magát és meg kell nyugodnia. Lassan, de ezúttal is sikerül.

Tudta jól, hosszú még az este. Az éjszakáról nem is beszélve.

Mert tudta, hogy ami eddig, a héten történt, csak az előjáték volt.

(folyt.köv.)