Egy rosszkedvű nap...

Engedelmesen, meghajtott fejjel térdepelek lábaidnál már egy jó ideje,
hisz ezt parancsoltad. Egyelőre ügyet sem vetsz rám, vacsorádat fogyasz-
tod. Aztán az utolsó falatot a földre veted, onnét kell fölennem.
- Nyald fel a padlót! -hangzik az utasítás, miközben a tarkómra taposva fejemet
ellentmondást nem tűrve, erősen az aljzathoz nyomod.
Alázatosan megcsókolom a széked lábát, hogy megköszönjem
a kezedből kapott maradékot.
- Nem csak a padló szorul tisztításra! -mondod hidegen.
Nem érthetem félre a célzást. Hanyatt fekszem. Egyik lábad a mellemre teszed,
a másikkal az arcomba lépsz.
- Nyald le a cipőm talpáról a koszt!
A tűsarok élesen a testemnek feszül, én azonban nem törődhetek mással,
csak a feladatommal.Odaadó szorgalommal nyelvem csillogóvá varázsolja
az utca porától szürkés, kicsiny cipőtalpakat.
Fölállsz, a tűsarok most a számba mélyed.Igyekszem mukkanás nélkül fényesre
nyalni, ügyetlen sietségemmel azonban nem vagy elégedett.Meztelen felsőtestemre
tiporsz, egyre több és több piros ponttal tarkítva azt.
- Szenvedj, rabszolga! suttogod részvéttelenül, aztán a mellkasomra, szinte a nyakamra ülsz, lehúzod a cipőd és az arcomhoz szorítod.
Szagold! -utasítasz, keményen a hajamba markolva. Bokáid szigorú szorításban
fogják közre fejemet.
Engedelmeskedem, hódolatteljes csókokat lehelve lábacskád még meleg nyomára. Erre azonban nem kaptam utasítást.
-Mit merészelsz?! -förmedsz rám. Csak azt csinálod szolga, amit parancsolok!
Arcomon dühösen csattannak a cipőtalppal mért pofonok, majd a cipellőt ajkaimhoz szorítod, melyet immár késedelem nélkül kell megcsókolnom.Aztán
a kezed is. Megtörten imádom bűntető kezed.
-Ostoba rabszolga, majd a kínok közt megtanulod, hogy szolgálj! A pálcát!
Térden csúszva, a fogad közt hozod ide hozzám. Lódulj, kutya!
Haragod nem csillapul. Lábad erősen megtaszít, így adod jelét türelmetlenségednek.
Hibáztam.Félek, hogy valóban kutyaként leszek egész este kikötözve, nem szolgálhatom kívánságodat, nem hódolhatok, nem lehetek lábad zsámolya.Esengve szeretnék bocsánatot kérni, de tudom nem is szólhatok, amíg
kegyesen meg nem engeded. Amilyen gyorsan csak tudom, hozom a szenvedés eszközét, s arcra borulva várom parancsaid.
Rajtad már kicsiny , kecses papucsod van. Egyik lábfejed mélyen a számba nyomod, igyekszem alázatosan nyelvemmel kényeztetni a topánkát és fenséges gazdáját. Ezt megengeded. Másik lábacskád a vállamnak feszül, a kicsiny tűsarok a nyakamra tipor. Aztán hátamra záporozni kezdenek az ütések. Most
valóban szenvedek. Papucsod orra szinte a torkomat éri, könyörögni sem tudok.
A nyakamba fájdalom hasít, hátamon a csípős pálca suhogása. Talán az akaratlanul kicsorduló könnyekkel kell majd lábadat mosnom?
Ma , úgy látszik , nem. Kissé megenyhülsz. Földre dobod pálcát, melyet parancsnak engedelmeskedve, megkönnyebbülten csókolgatok. Aztán meg-
engeded, hogy ruhád szegélyét ajkaimmal érintsem.Tudom, ez már a ceremónia
része, melyben porig alázkodva kell hitet tennem hűségemről.
Miután a hátamra fordulok a mellemre állsz.
- Csak por és szemét vagy a lábam alatt! -szólsz fenségesen, s kicsiny talpaddal
az arcomba tiporsz. ...Nyald, rabszolga!
-Igenis, Parancsolóm. -próbálnék szólni, de csak utasításod tudom végrehajtani.
Mohón csókolom, nyalom sarkad, számba igyekvő kecses ujjacskáid is.
Szoknyád, fehér alsód eközben már a testemre hull, majd immár harmatozó öled
nektárja nedvesíti ajkaim.
- Szolgálj, alattvaló! - suttogod, miközben a fejemre ülsz.
Boldogan teljesítem vágyad minden parancsát, hisz ez a jele: megbocsájtottál.