Egy hét története (2. rész)

Megszólalnia engedély nélkül természetesen nem lehetett. Amikor már nagyon szenvedett, az Úrnő egy idő után megkérdezte, van–e valami problémája. Hogy mennyi idő telhetett el eközben, míg Istennője engedélyt adott, hogy megszólaljon, fogalma sem volt. Egy hete, amikor ez az idomítás–szakasz megkezdődött, az Úrnő az összes órát levetette a falakról, elvette a szolga karóráját és elzárta egy szekrénybe. A szekrény kulcsát pedig az éjjeliszekrényében őrizte.

Két óra volt mindössze a lakásban. Egy az Úrnő csuklóján, a másik a hálószobájában az éjjeliszekrényén. A karórát a szolga nem láthatta, a hálószobába pedig tilos volt bemennie. Így az idő fogalma értelmezhetetlenné vált számára. Persze, amikor vásárolni volt, látta a köztéri órát, de ez csak időszakos változást jelentett, a lakásba visszatérve ismét megszűnt számára az idő. De hálás volt, hogy legalább az Úrnő hangját hallhatta. A problémája mindössze a W.C használatára terjedhetett ki, minden másban az Úrnő házirendje volt érvényben.

A választ természetesen soha nem lehetett kiszámítani, ez lehetett a „tartsd vissza”, vagy „a te bajod”, vagy akár a néma csend. Válaszokból az Úrnő soha sem fogyott ki és az egy hét alatt a szolga soha nem hallotta kétszer ugyanazt a szót, vagy mondatot. Az Úrnőnek választékos stílusa volt, kifinomult modora, gazdag szókincse. Nem jelentett nehézséget, hogy mindig mást mondjon.

A szolga számára a csend volt a legpusztítóbb. Az Úrnő olvasta tovább a könyvet, vagy az újságot, máskor zenét hallgatott, vagy tv–t nézett. Az arcán soha nem látszott, hogy meghallotta volna a szolga kérését. A percek óráknak, néha napoknak tűntek. Hogy mennyi idő telt el? Ki tudja?

A csend, mikor nem hallhatta a Hangot, mely a legcsodálatosabb volt, amiben valaha része lehetett, felért az egy hete tartó érintésmegvonással. Mély, füstös hangja, mely kimért és fenséges volt, a mindenséget jelentette. Akár tiltott, akár dicsért, akár a kéjtől lihegett, vagy sikoltott, maga volt a Tökéletesség. Egyszerre volt hideg és erotikus, forró és jeges, rideg és túlfűtött. Mint maga az Úrnő. Az ellentétek asszonya, aki egyszerre testesítette meg a végleteket, akinél soha nem lehetett tudni, mi történik a következő pillanatban.

Ez nem szeszély volt. Ez maga volt a kiszámíthatatlanság. A váratlanság és a gazdag fantázia különös elegye, amin a szolga soha nem tudott eligazodni. De ő nem is azért volt a világon, hogy ezt megértse. Arra rendeltetett, hogy szolgáljon. És soha nem lehetett elég hálás ezért a kiszámíthatatlanságért. Mert mindig a tökéletességre kellett törekednie, hogy Istennője elégedett legyen. És ha hibázott, a büntetést is örömmel fogadta, mert tudta, hogy minden fájdalom az ő érdekét és fejlődését szolgálja.

Ha pedig Úrnője elégedett volt és ő dicséretben részesült, a legapróbb jutalmat is kitörő örömmel fogadta. Akár a büntetést. De a tudat, ha sikerült Istennője kedvében járnia, még nagyobb boldogsággal töltötte el.

És amikor engedélyt kapott, a szolga megköszönte a kegyet és kiment a dolgát elvégezni. Amikor kész volt, megmosdva és megtörülközve megállt az Úrnő kanapéja mellett, aki kiment és ellenőrizte, a szolga mindent a megfelelő helyre tett–e vissza és nem hagyott–e piszkot maga után.

Ha hibázott, egyetlen szavára a szolga ott termett. Noha mindig vigyázott, hogy a lehető legpontosabban kövesse az előírásokat, természetesen nem mindig sikerült. És ilyenkor a büntetés nem maradt el. Hogy mikor melyiket szenvedte el, az Úrnő gazdag fantáziájának köszönhetően a legváltozatosabb és legváratlanabb formákban öltött testet.

Kisebb vétség 30 pálca. Nagyobb 50. Ha Úrnője olyan hangulatban volt, ez elérhette a 100–at is, amit a szolgának természetesen számolnia is kellett és megköszönnie. Ha eltévesztette a számolást, vagy elfelejtette megköszönni, a fenyítés kezdődött elölről. Egy idő után persze elvesztette a fonalat, ami a tortúra automatikus meghosszabbítását jelentette. Ezért igyekezett figyelni, még a legnagyobb kínok közepette is.

Persze nem mindig fogadták kész tények, néha dönthetett, melyik büntetést kéri. Pálca, vagy felcsatolható. Ha aznap már volt része a pálcában, természetesen a műfarkat választotta, viszont ilyenkor fel kellett készülnie, hogy Úrnője nem lesz türelmes és nem hagy neki elég időt a tágulásra. Hiszen büntetésről volt szó. És ha a cél az, hogy a szolga fejlődjön, akkor mindenáron a fejébe kell verni a házirendet.

Ilyenkor a behatolás könyörtelen volt és ellentmondást nem tűrő. Az iram pedig gyors. A fájdalom sokszor leírhatatlan, de minden alkalommal megköszönte Úrnőjének a türelmet és hogy rá áldoz az idejéből. És magában megfogadta, legközelebb pontosabb és körültekintőbb lesz. De mélyen legbelül tudta, hogy ez nem mindig fog sikerülni.

Ez alatt a hét alatt pedig főleg nem.


(folyt.köv.)