Nem én döntöm el a szabályokat

Csinosan érkezett meg a találkozóra. Tetszeni akart, jó benyomást kelteni. Mindig így kezdődik. Beültünk a kávézóba, rendeltünk, és beszélgetni kezdtünk. Megkaptuk az italunkat.
- Az tetszett meg az első levelében, hogy kedves volt, és udvarias. A legtöbben már az első levélben feladatokat osztanak, meg az ő büdös ribancuknak neveznek. Én nem az a lány vagyok, aki első szóra szétteszi a lábát. Engem meg kell hódítani, be kell törni. Az ágyban szubmisszív vagyok, de ettől még a hétköznapi életben büszke nő vagyok, nem fogok akárki vadidegennek könyörögni. Ha valaki azt akarja, hogy bármit megtegyek neki, azt el kell érnie türelemmel és... – egy lendületes pofonnal belefojtottam a szót. Meglepettségében nem tudott megszólalni. A tekintetemtől lesütötte a szemét, én pedig felálltam, és otthagytam érintetlen poharainkkal.

--oo--oo--oo--

„Üdvözlöm!
Be kell vallanom, a múltkori találkozásunk után biztos voltam benne, hogy többet nem hallunk egymásról. Bevallom, én sem egészen úgy képzelek egy ilyen jellegű ismerkedést, hogy rögtön az elején ilyen dolgokat enged meg magának, de úgy érzem, hogy a történtek, vagy a tetteim, vagy a szavaim után talán már Ön sem kíváncsi rám. Megpróbáltam így hát lezárni ezt a dolgot, mint bármilyen más rosszul végződött randit. De bevallom, nem sikerült. Három hét telt el azóta, és még most is úgy keringenek a fejemben a sorai, ahogy a találkozásunk előtt. A büszkeségem kézzel-lábbal tiltakozik ellene, de ha esetleg Ön is kedvet érez hozzá, szívesen találkoznék ismét. Hátha ezúttal mindkettőnk számára jobban sül el a dolog.
Üdvözlöm, legyen szép napja!”

--oo--

- Bevallom, kicsit féltem, hogy Magához hív fel. De a múltkori után nem akartam ellenkezni. Gondolom akkor is az volt a probléma, hogy szemtelenül önálló akartam lenni.
- Milyen szép a kezed – végigsimítottam az ujjait.
- Köszönöm – elmosolyodott.
- Ne vetkőzz le! Lemegyünk.
- Hová? – a tekintetem válaszolt. Megértette, hogy kuss.
Kinyitottam a garázsajtót, felkapcsoltam a villanyt. Bevezettem, és magunkra csuktam a garázsajtót. Elővettem egy ceruzát, és a kezébe adtam.
- Megijeszt. Mit akar csinálni ezzel a ceruzával? – Belemarkoltam hátulról a hajába, és a sarokba rángattam.
- Legfölül elkezded írni: „Nem én döntöm el a szabályokat”! Egymás alá írod, amíg el nem érsz a fal aljáig! Akkor jobbra lépsz egy kicsit, és elkezded a következő oszlopot, legfölül! Így haladsz folyamatosan!
- Hű, ez tetszik. – még van ereje lelkesedni – És ha hibázok, büntit kapok? Hányszor kell leírnom? – egy csípős pofont húztam az arcára.
- Érted azt a mondatot, amit le kell írnod? Tudod, hogy mit jelent?
- Én nem akartam eldönteni a szabályokat. Csak kérdeztem. – Három erősödő pofonnal válaszoltam. A harmadiktól összeesett. Befejezte a kérdezősködést.
- Kezdd el! – feltápászkodott, a falhoz lépett, felnyújtózkodott, hogy írjon – Magasabbra! – tovább nyújtózkodott – Mondom magasabbra! – nyilvánvalóan nem tudott magasabbra nyúlni. Mögé álltam, és a fülébe súgtam – Nem érted, hogy magasabbra? – a magas sarkúban tipegve leírta az első mondatot, olyan magasra, amilyen magasra csak tudta. – Folytasd!
Haladt lefelé, amíg olyan alacsonyra is felírta a mondatot, amilyen mélyre csak előre tudott hajolni guggolva. Állt volna fel, de visszanyomtam a fejét.
- Azt mondtam, az aljáig.
- Feküdjek le a földre?
Egy pofon és egy bevéső hatásszünet kíséretében válaszoltam – Ne!
Szerencsétlenül görnyedve írta le az utolsó mondatot, szinte a földre. Mikor befejezte a mondatot, lerángattam róla a felsőjét.
- Következő! – felállt, és újra magasra nyújtózkodott. Ahogy felemelte a kezét, lecsatoltam a melltartóját. Megszorítottam a mellbimbóit, és az ágaskodó testét lefelé kezdtem húzni. Nyögdécselve próbálta tartani a magasságot, de minél följebb akarta írni, annál jobban okozott önmagának fájdalmat. A falnak dőltem mellette, és figyeltem a szenvedést, amit kiállt, hogy ezúttal megfeleljen. Egyre gyorsabban írt, hogy a sorokkal lejjebb érjen, a megkönnyebbülés reményében.
- Nincs már hegye a ceruzának.
- Akkor hegyezd ki! – egy kedves mosollyal a kezébe adtam a zsebemből előkerülő hegyezőt. Lassan hegyezni kezdett, olyan ártatlanul, mint egy iskolás. Látszott, hogy évtizedek óta nem csinált ilyet, és hasonlóan is érzi magát, mint egy nyolcéves a felnőttek világában. Folytatta.
Ismét a fal aljához ért. Fölé álltam. Fel-felsandított. Az izgatottsága már nem lelkes volt, hanem aggodalmas. Érezte a sorsát. Az undortól sírásra torzult az arca, de tartotta magát, és próbált az írásra koncentrálni, végül pontot rakott a legalsó mondat végére is.
Ismét ágaskodnia kellett. Mögé léptem, és lehúztam róla a maradék ruhát. Egy magas sarkúban állt meztelenül. Meztelen teste a garázs lomjai között a szubbá nevelődés művészi ábrázolása volt. Ez a megformált szépség az első lépés volt, hogy alkotásommá tegyem. A garázs másik sarkába sétáltam, és elővettem egy pálcát. Úgy helyezkedtem, hogy kézre essen, és vesszőzni kezdtem a seggét. Lassú, de fájóan sokáig húzódó ritmusban kezdtem ráhúzni. Ahogy haladt lefelé, az ütések is átcsúsztak a derekára, hátára. Amikor előre hajolt, hogy legalul is be tudja fejezni ezt a részt, ismét a segge következett, de ezúttal a kitárulkozó seggluka is kapott. Amikor az utolsó sort írta, felülről leköptem.
- Megint elfogyott a hegye – olyan alázattal mondta, hogy tudtam, ha itt befejeztük volna, akkor sem mert volna még egyszer hangot emelni a feltételeinek. De nem fejeztük be.
- Akkor hegyezd ki, aranyom! – mondtam neki mosolyogva.
Elraktam a pálcát. A következő ágaskodásakor ismét mögé léptem. Átfogtam a derekát, szétrúgtam a lábait, és elkezdtem ujjazni a seggét a hüvelykujjammal. A teste ellenkezett, nehezen tudtam beletolni, bele kellett erőszakolnom, de amikor végre bejutottam, nagy mozdulatokkal körözve tágítottam ki a segglukát. Nyöszörögve írt tovább, néha megállt, és a falnak támaszkodott, hogy próbálja elviselni a fájdalmat. Ahogy haladt lefelé, elengedtem a derekát, de nem adtam megkönnyebbülést a seggének.
Rendületlenül írt, a ceruza makacsul fogyott, ő pedig egyre nehezebben küzdött meg a sírással. A szenvedéstől egyre kevésbé volt képes az első oszlop magasságában kezdeni minden újat. Szépen formálta az írás gyötrelmének diagramját. A következő körben a pálca hagyta nyomokat a tenyeremmel égettem fel ismét. Nem bírta tovább. Keserves zokogásban tört ki, amit a tőle telhető módon próbált visszatartani, az írása pedig egyre olvashatatlanabb lett. A kivörösödött bőrén csattanó ütések egyre jobban megnehezítették, hogy ne essen össze a sírástól. De lassacskán kisírta magát, és úrrá lett a szenvedésén. Meg mert szólalni.
- Már alig van a ceruzából. Alig tudom fogni. – a pofon, amit válaszként kapott, ismét emlékeztette, hogy nincs okoskodás. Amikor ismét a fal aljához ért, mögé léptem, és ettől már összerezdült. Hátrafeszítettem a fejét, szemen köptem, és elkezdtem pofonokkal gyötörni. Nem túl nagyokat, csak akkorát, ami kellemetlenül fájdalmas. Hogy vörösen izzó arca pihenőt kapjon, három ujjam dugtam le a torkába, olyan mélyre, hogy az öklendezés kellemetlenségétől azt kívánja, bárcsak inkább a pofonokat folytatnám. Nem látta, hogy mit ír, de már tudta, hogy csinálnia kell, kérdezés nélkül. Az első lecke, amit magyarázat nélkül értett meg. Bárhogy, de csinálni. A ceruzából már alig maradt valami, szinte a körmével írt. Elért a fal végéig, a legalsó sarokba hajolva írta le utoljára, hogy „Nem én döntöm el a szabályokat”. A fejében legalábbis ez a mondat visszhangzott, a keze pedig erre a mozdulatra törekedett, de amit a falra írt, az gyakorlatilag egy fekete grafitcsík volt. Senki nem tudta volna elolvasni, én mégis tudtam, mi járt a fejében, amikor ezt írta, és mennyire meg akart felelni. Amikor az utolsó centire is megpróbálta odaírni, lábbal fellöktem. Vöröslő bőrrel, mocsoktól csöpögve feküdt a garázs padlóján.
- Kész vagy. Öltözz fel, és menj haza!

--oo--

A következő randikon már engedelmesen tudta, hogy senkit nem érdekel, mit várt el valamikor ahhoz, hogy megtegyen bármit. A büszkeségére úgy tekintettem, mint egy kinőtt, gyerekkori hóbortra. De nem a büszkesége volt az egyetlen, ami miatt elfelejtkezhet arról, hogy nem rajta múlik, mi történik vele.
A vágyait pillanatok alatt ismertem ki, amitől könnyen irányíthatóvá vált. A többihez hasonlóan imádott szopni, imádta a testi kényszert, és hüvelyérzékeny volt. A neki tetsző bánásmódtól gyorsan gerjedt, meg attól, ha érezte, hogy ő okozza a vágyat. Kontrollálatlanul átáztatta a bugyiját, ha a szájában merevedett meg a faszom.
Sokadik találkozónk volt, amikor még mindig nem adtam meg neki az élvezetet és az orgazmust. Nem bántottam úgy, ahogy azt az első alkalommal tettem, ezért minden találkozóra mosolyogva készült, de mégis minden randi után egy leplezett csalódás bújt a búcsújába. Az orgazmusra vágyott, ezért kiprovokáltam belőle, hogy hangot adjon neki.
Néhány váratlan helyen és nem számított pillanatban megleptem egy-egy félbehagyott ujjazással, amely után bizakodó mosoly költözött a találkozók utolsó csókjaiba. Reménykedett benne, hogy hamarosan megkapja azt, amiért eredetileg megkeresett. Azóta sokat tanultunk, de a vágy még mindig megtartotta meghatározó szerepét. Lelkes volt, és egyre többet tett meg érte.

- Van vibrátorod? – súgtam a fülébe a kérdést egy szombat esti beszélgetés közben. Fülig ért a szája, felpattant, elővette a szekrényből, és úgy adta át, mint a jó kislány, aki csokit vár az ötösért. – Vetkőzz le, és feküdj az ágyra – mosolyogtam rá. Libabőrös lettem az aljas és hidegvérű kegyetlenségtől, amit játszottam vele.
Lekötöztem minden végtagját, ő pedig felsóhajtott az első érintéseimtől. A finom gyengédséget néhány durva mozdulat törte meg, ami kellően nedvesre korbácsolta. Belé hatoltam a vibrátorral, és körbeolajoztam a saját nedveivel. Váltogattam a tempót, a mélységet, a kísérő simogatásokat és pofonokat. Pont olyan rettentő hálásan reagált, mint számítottam. Húzta a kezén lévő kötelet, rángatta a bokáján lévőt. Majd megálltam.
- Nehogy abbahagyd most! Miért hagytad abba? – Egyértelmű volt. Hiába tapostam ki belőle a büszkeségét, az ösztönei erősebbek voltak az alázatosságánál. A hangja haragos és követelőző volt. Szúrós, szótlan szemekkel néztem rá.
- Ez nem így működik. Azt hittem ezt már tudod. – Meglazítottam az egyik csuklóján a kötést, felálltam, felvettem a cipőmet, és elmentem.

A csalódottság és a reménység helyére szomorkodó beletörődés költözött. Mégsem tudott elengedni. Ragaszkodott hozzám, egészen másképp érzett irántam, mint amit az ismerkedéskor tervezett. Eljött az ideje, hogy reményt keltsek benne. Az alázatosságnak kellett megfékeznie őt, nem a beletörődésnek. Azt akartam, hogy boldogan szolgáljon testi és lelki megsemmisülésével, nem pedig, hogy kielégületlen szomorúsággal essen hanyatt valami jobbról álmodozva.

Hazafelé sétáltunk egy éjszakába nyúló kimozdulás után. Jól érezte magát, de a jókedvét már nem befolyásolta szexuális fantázia. Nevetgéltünk, élveztük a nyarat. A felüljáró alatt elsétálva visszahúztam a kezét, és megcsókoltam. Felsóhajtott, hetek óta nem csókoltam meg. Elkaptam a nyakát, és a felüljáró lábának toltam. A torkáig dugtam a nyelvem, és a tangájába másztam. Ujjazni kezdtem, megkóstoltattam vele a saját ízét. Harapdáltam az állát, mint egy szerelmes férfi egy romantikus regényben. Ki volt éhezve rám. Térdre kényszerítettem, és a szájába adtam a farkam. Kezével szeretett volna megérinteni, de leütöttem magamról. A teste mellett tartva a kezét, a nyakát mozgatva szopott keményre. Ahogy a megduzzadt farkam elérte a torkát, patakokban kezdett folyni a nyál a szájából. Néhány perc után kihúztam a farkam, és az arcára élveztem. Biztos voltam benne, hogy már a térdéig folytak a nedvei. Fölállt, közel hajolt az arcomhoz, és nyöszörgött. Megfordult, letolta a tangáját, a betonoszlopnak támaszkodott, és felém pucsított.
- Kérem! Legalább a seggem dugja meg! Könyörgöm!
- Élvezni akarsz?
- Igen, uram. Könyörgöm!
Arcon köptem. - Mi vagy te? – oktató hangon kérdeztem.
- Egy ribanc kurva, aki élvezni akar.
Meghallgattam a válaszát, majd közömbösen csatolni kezdtem az övem. Megértette. Az agyában olyan gondolatok cikáztak, hogy talán egyszerűen azért nem dugom meg, mert nem kívánom őt eléggé nőként. Elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje az arcát.
- Nem! Ne töröld le! Hadd lássa csak mindenki, hogy olyan kurva vagy, akinek a saját orgazmusa fontosabb, mint az alázat. Hátha lesz valaki útközben, aki rád gerjed, és megbasz. Úgyis ez a legfontosabb, nem?
- Tényleg ezt akarja? – tovább nem ellenkezett. Kézen fogtam, és elindultunk haza. Lesütött szeméből áradt a szégyen és az összezavarodottság. Félúton megállítottam, és magam felé fordítottam. Törődő szigorral mélyen a szemébe néztem, és megvártam, amíg megérti, hogy fontosat fogok mondani. Összeszedte magát, és rám figyelt.
- Mondd utánam: „Nem én döntöm el a szabályokat”!
- Nem én döntöm el a szabályokat.
- Megértetted?
- Igen, uram!
Feladatot kapott, amivel immár tudott mit kezdeni. Az este után minden félbehagyott izgatásomat követően csupán az ajkát harapta, kaparta maga körül, amit ért, ökölbe szorította a kezét, néha csapkodott, de nem szólt egy szót sem. Csak kötelességtudóan megköszönte. Ha ezt kellett kiállnia, akkor ezt állta ki. Az ő orgazmusa csak a játék része lehet, nem a szexuális életünk célja. Nem számít.
Testben és lélekben is készen állt rá, hogy minden elvárás vagy feltétel nélkül az én élvezetemet szolgálja. A következő alkalommal hatalmasat élvezett.