Meeting feeling

Hajnali ébredés, morcos készülődés, szokásos sminkelés és kávézgatás. Puccba vágva ácsorgás a hűvös hajnali reggelben, míg a legkevésbé életrevaló kolléga is megérkezik, hogy végre belevághassunk a többórás erőltetett menetbe kűfőd felé. Unalmas sablonbeszélgetések, szakmázás és őrjítően édes nineties-feeling zene az úton. Persze a magyar team mindig az utolsók között érkezik, de én azért kényelmesen rágyújtok még a hangulatos kis iroda belső kertjében, ellőve közben pár udvarias köszönést meg hávárjút. Már mindenki benn van, elszívva a cigarettámat hát én is besétálok; határozottan koppannak a sarkak a kövön, és mégoly’ határozottsággal és nyugalommal vonulok be a konferenciaterembe. A kabátot és rókaprémet a fogasra dobom, töltök magamnak egy kávét és leülök a HU Team-be a névtáblám mögé. Fáradt érdeklődéssel mustrálom végig az arcokat és neveket.

Egy kényszeredett ásítás-kezdeményezésemet félbeszakítva megszólal a komoly, édes, érett Férfihang – bájos angol kiejtéssel, a szokásos üdvözléssel, csillogó kék szemekkel, makulátlanul vasalt inggallérral, tökéletesen rendezett, őszbe nyúló hajtincsekkel… És megdobban a szív – ott lenn, tudod. Amikor kényelmetlen lesz a szék, hőhullám csap át az ember agylebernyegén, megráng a kéz, szorít a tanga, bizsereg a harisnya a lábon – felébred az ember lánya…

Meredt figyelem, zajlik a konferencia, szakmai vita, én iszom a szavait, csüngök a tekintetén. Néha beleszólok, mert azért mégiscsak okkal vagyok itt, de kezdek izgulni, pedig nincs miért. Csak úgy hívogat a szeme; feláll, mutogat, rajzol, számok, százalékjelek, államhatárok és vámunió, én a sliccét nézem, megint számok, betűk, szaggatott vonalak, rám pillant, mosolyog, bólogatok, pedig csak úgy pattognak le rólam a jelentéktelennek tűnő szavak…

Hungary, please. Én jövök. Nyugalmat erőltetve magamra kisétálok, közben zavart mosollyal pillázok emberünkre, aki biztatóan mosolyog vissza. Mindenki engem néz – most félre a nedves bugyival és a csillogó kék szemekkel, most prezentálunk. „Well…” – és belevágunk. No, ez legalább hazai terep, felajz a szakmázás, oldódni látszom, elvégre arról beszélek, amihez értek. Megnyugszom, „otthon vagyok”, közben mustrálom az egybegyűlteket. Válaszolok a kérdésekre, folytatom… És akkor megszólal Ő: komoly és jogos kérdés, de nem érdekel, csak a nyakkendő, amit egy szempillantás alatt a magam nyakába képzelek, ahogy a földre ránt, és azzal kezd fojtani… Tűnjünk koncentráltnak, hé, „yes, you understand that correctly, however,…” Olyan szép és erős keze van, ahogy az asztalon lágyan, kimérten dobol, míg engem hallgat. Vajon nagyot üt? Pofoncsattanás hangja a fejemben; „yes, sure, on the other hand…” Még jó, hogy nem lát a fejembe. Vagy belelát? Beleláthat? Istenem, de megalázó ez, pirulok… Ráborulnék elé az asztalra, csak kapna el, „yes, yes”, bólogatok, muszáj ránéznem a nadrágjára – biztos hatalmas, eres fasza van… Ugye nem hallja a gondolataimat? Idegesen nyomom tovább a projektort, érzem, ahogy meredten áll a mellbimbóm, biztos látja, de már csak 5 slide és vége. A kollégám mereven bámul – faszságot mondtam? Neeem, azt nem lehet, összpontosítsunk, naaa. De hogy, amikor fejben leszaggatom róla az inget és végignyalom a mellkasát, a hasát, a hónalját, minden izmát és porcikáját? Újabb kérdések, újabb válaszok, újabb flash, hogy nekivág a falnak és belém tolja hátulról a farkát. Érzem a szorítást a nyakamon, ahogy beleváj a köröm a bőrömbe. Végiggyöngyözik a verejték a homlokomon, melegem van, fulladok, azt sem tudom, mit beszélek. Érzem, hogy bizsergek, üvöltök belülről, hogy szakíts már szét, Te vadállat! Látom, ahogy letérdelek elé, ráhúzza a fejem a farkára, beletép a hajamba, és mélyen a torkomba nyomva a faszát elégedett mosolyra csillannak azok a gyönyörű kék szemek… Hallom a lihegését, a közeledő élvezés morajlását, érzem, ahogy egyre erősebben és gyorsabban rángatja magán a fejem. Tudom, hogy mindjárt elélvez, így gyorsan bedugom az ujjam abba gyönyörű feszes kis seggébe, amire felhorkan és hatalmas adag spermát lövell a torkomba…

Mondandóm végeztével, némi halk, hallhatatlan lihegés és kényszeredett blúzigazgatás közepette úgy ülök vissza a helyemre, mint egy szétcincált, megalázott ribanc. Bizsergő puncival ülöm végig a szünetig hátralévő perceket, amik óráknak tűnnek… Alig várom, hogy végre kimenjek maszturbálni a wc-be. Ilyen az, amikor az IQ és a szellem felizgat?