Airbus VI.

A helyzet az, hogy kedvesemnek szép, hosszú haja volt, amit bizony, időnként fel kell kötni. Erre a nemes célra többféle hajgumit használt, amelyek közül az egyik igencsak megfelelt az én céljaimnak.
Az ominózus eszköz vékony gumiszálakra fűzött aprócska gyöngyökből állt, alapból megvolt egy kilométer, de összefűzve és felcsavarva egy nagyjából tíz centi átmérőjű gyűrűt alkotott, amit én a céljaimnak megfelelően kicsit átalakítottam. Így az eredeti célra persze biztosan alkalmatlan volt – de hát le kell szakajtanunk a rózsát, ha a szépségét és az illatát élvezni akarjuk – az én céljaimnak viszont kiválóan megfelelt. Nemcsak hogy kiválóan, de kétszeresen, ugyanis hat-nyolc szálról lefejtettem a gyöngyöket, itt a gumi szálak csupaszon szerénykedtek úgy harminc centi hosszan, másutt viszont meghagytam őket, épp csak a szálakat választottam szét egymástól – nem vagyok én egy szadista vadállat!
Tehát ezt a kedves kis szerszámot készültem használni Vanda cicijén.

- Kínáld fel a büntetésre a cicidet, Te lotyó! A balt!

Vanda kicsit szaggatott, de mély lélegzetet vett és megemelte a bal cicijét. Lassan belém is kezdett belém bújni az ördög. Első elképzelésem az volt, hogy fokozatosan terelem fel a Kedvest a fájdalom csigalépcsőjén, de mostanra már elborította az agyam a vörös köd és a szenvedését akartam látni, átélni. Annyi becsület azért maradt bennem, hogy a gumiszálakkal kezdtem. Csípőset suhintottam – egyenesen Vanda bal mellbimbójára.

A drágám arca megrándult a fájdalomtól, de tudta, nem sikoltozhat, így csak az ajkába harapott. Rövid szünetet tartottam – hadd járja át kellően a fájdalom, meg eméssze egy kicsit a bizonytalanság – közben meg, ha már úgyis ott volt, ajkaimmal becézgettem a megkínzott testrészt. Persze nem a bimbót, az csak hadd lüktessen, körülötte a bőrt. Vanda kéjes-hálásan felsóhajtott – én meg ismét suhintottam egyet, ezúttal a hófehér, alabástrom-sima bőrre.
Jól sejtettem, az arc-rándulás ezúttal sem maradt el, csakhogy most inkább a kéjnek szólt, mint a fájdalomnak. Elmosolyodtam magamban – megérdemelte. De ez most még nem az élvezkedés ideje volt. Hogy helyrebillentsem az egyensúlyt, a következő ütést a szerszám gyöngyös végével mértem ki.
Vanda arca tanulmányt érdemelt volna. A drága az előbbihez hasonló kéjes-fájdalmas suhintásra várt – mit mondjak, legalábbis meglepte az, amit kapott. A sóhaj félúton bennszakadt, az arcán a fájdalom mellett a megdöbbenés jelei is tükröződtek. Azt hiszem, mostanra teljesen megkeveredett. A gyöngyöcskék gyönyörűséges piros lenyomattal díszítették a cicit. Kiosztottam még két suhit a gyöngyös végével – kizárólag a minta szimmetriája kedvéért – és így szóltam.

- Most a másikat

A másik kis dombocska is megkapta a magáét a demokrácia jegyében, aztán hirtelen egy aljas kis játék jutott eszembe.

- Egytől hatig gondolok egy számot. Ha kitalálod, a kellemesebbik végével kapsz – ha nem, a durvábbal – súgtam a fülébe

Ez persze nem volt teljesen igaz, azt akartam, előre tudja, élvezkedni, avagy szenvedni fog a következő pillanatban – és rákészüljön. Ha tévedek … hát így járt.

Magamban hatot gondoltam.

- Nos,
- Hat, Uram!
- Sajnos nem talált! – most mindkét cicijét felkínálva tartotta, a bal más sokat felejthetett, így az került sorra. Már igazán sokat pihent, így – ígéretemhez híven – a gyöngyös véggel dorgáltam meg, igyekezve azon, hogy a piros csíkok szép, sugárirányú mintát adjanak ki a bimbója körül. Még három kitalálóst zavartunk le – egyszer azért talált! – aztán a fülébe súgva megkérdeztem.

- Játsszunk tovább, vagy bevállalsz öt-öt ütést önként?
- A kellemesebbik végével, Uram?
- Igen.
- Akkor vállalom.
- Biztos?
- Biztos, Uram!
- Jó, akkor számolj, mert csak az az ütés számít, amit megszámolsz és megköszönsz!