Tanárnőm, Úrnőm és Kulcsőrzőm egy személyben VII.

7. rész

Amíg ott álltam a sarokban azok gondolkodtam, hogy miért is csinálom, amit csinálok vagy egyáltalán hogyan jutottunk idáig. Annyi minden az eszembe jutott, de ha jól emlékszem először azt gondoltam át, hogy mi vezetett idáig. A tanárnő nagyon precíz, már másodszor büntet azért, mert kések, mindössze pár percet. Igaz, először nem késtem, csak Lau elnézte az óráját, de mindegy. Aztán valóban pofátlan voltam, nem kellett volna ennyire feltűnően végigmérnem, főleg, hogy már előzőleg, tanórán is kihúztam egyszer nála emiatt a gyufát. De ez nem tudom, miért adott okot neki arra, hogy megalázva, letérdeltessen maga elé, a fülemet ráncigálja, szappant dugdosson a képembe, sarokba állítson, mint egy óvodást és pofonnal meg bukással fenyegetőzzön. Lehet, hogy csak rossz napja van? Bal lábbal kelt fel? Vagy megjött Neki? Eszembe jutott, hogy nekem nem kellene mindezt eltűrnöm, de most már, hogy megmondta, hogy megbuktat, ha nem engedelmeskedem, nincs visszaút, az ő kezében vagyok. Tényleg nincsen más lehetőségem? Nem tudom. Nem tudom, meddig álltam ott, a sarokban, megszégyenülve, lehet, hogy volt egy félóra. Nagyon unatkoztam, otthon kéne lennem és mást csinálnom – gondoltam. Utoljára 5 éves koromban álltam a sarokban, amikor szándékosan kiöntöttem a földre a levest, mert nem ízlett. Most szomorú voltam, de dühös is egyben. Türelmetlen. Mégis mikor akar kijönni a fürdőből? Meddig szívat itt?
Na, jó, elég ebből a hülyeségből – gondoltam, azzal kijöttem a sarokból, elindultam a fürdő felé, bekopogok és megmondom Neki, hogy hazamentem. Aztán eszembe jutott, hogy beígért egy pofont, ha benyitok. Egy pillanatra megtorpantam, majd jobbat találtam ki. Bementem a nagyszobájába, kerestem tollat meg papírt és elkezdtem írni egy levelet. Egy rövidet, pár sorosat akartam csak, amit otthagyok az étkező asztalon és elmegyek. Leírtam, hogy nem számítottam arra, ami történt, nem szeretnék Nála vagy Vele többet dolgozni. Ugyanakkor elnézést is kellett kérnem, mert Én is hibáztam. De akkor is túlzásba esett.
Majdnem végeztem a levéllel, amikor hallottam, hogy kinyílik a fürdőszoba ajtó. Egy pillanatra megijedtem, mert a sarokban kéne állnom, de aztán inkább megijedtem, hogy mi lesz a következménye. A papírral a kezemben sietve elindultam abba az irányba (egy fal választott el), hogy megmagyarázzam a dolgot. Amint kiértem az előszoba falának a takarásából, láttam, hogy a fürdőajtó és a hálószoba ajtó is nyitva van, a Tanárnő fürdőköntösben ott áll az ajtófélfámnak támaszkodva és néz befele a hálójába, valószínűleg, engem keres, hogy hol vagyok. Aztán, amikor meghallotta, hogy jövök, megfordult és rám nézett, majd a kezemben lévő papírra. Egy másodpercig csak álltunk és néztük egymást, aztán pont, amikor meg akartam szólalni, mondta, hogy menjünk be az étkezőbe és üljünk le, szeretne beszélni velem. Hangja szomorkás volt, vagy talán inkább olyan közömbös. Bólintottam, megfordultam, s elindultam abba az irányba. Leültem az asztalhoz, még mindig ott volt a teám, amit reggel kaptam tőle. Az asztalra raktam a levelet, lefordítva. Ő is jött mögöttem, leült Velem szembe. Most vettem csak észre a szemén, hogy sírt.
- Nézd – kezdte, előredőlt, alkarjával rátámaszkodott az asztalra, kezét összekulcsolta és rám nézett – sajnálom, ami az előbb történt. – pár másodperce szünetet tartott, majd folytatta – az utóbbi időben nehéz napjaim voltak és épp egy magánéleti válságon vagyok túl. Ha úgy érzed, hogy ez sok volt Neked, ami történt és haza szeretnél menni, megértem. Nagyon túlreagáltam a dolgot, az hogy nem vagyok jó passzban mostanában az nem kifogás és nem is szeretném annak használni. De remélem, hogy megérted…
- Sajnálom – vágtam a szavába – nem akartam, hogy így süljön el a dolog. – jobbat nem tudtam kitalálni, ez volt a legjobb, amit mondhattam.
- Te nem vagy hibás, Balázs. Nyilván volt pár dolog, amit másképp is csinálhattál volna, de az, amit Én műveltem nagyon erős túlzás. Ne haragudj érte. Az lesz a legjobb, ha most elmész és elfelejtjük az egészet.

Nem akartam elmenni. Nem tudom miért, valami megfoghatatlan érzés azt mondta, próbáljuk meg még egyszer, adjak neki még egy esélyt, hátha nem lesz ennyire kegyetlen. Láttam, hogy mire befejezte a mondandóját, elkezdett nedvesedni a szeme. Nem tudom, miért sírhatott korábban, de most megint kezdett rájönni.

- Tanárnő, ha megengedi, elmondanám Én is, amit gondolok – kezdtem, de azt sem tudtam, mit fogok mondani, miközben beszéltem, úgy szedtem össze a gondolatokat – sajnálom, amit tettem. Lehet, hogy talán nem a legjobbkor jöttem ide, és Én sem akartam a Tanárnőt megbántani. Igazság szerint volt pár dolog, amit megbántam és már másképp csinálnám, de remélem nem túl kellemetlen most Önnek a szituáció – szerintem nem nagyon tudtam mit beszélek, mondtam mindent, ami eszembe jutott, össze vissza – tényleg nagyon sajnálom, ami történt…
- Bocsáss meg, mindjárt jövök – nem tudtam tovább folytatni a monológomat, mert Eszter Tanárnő felállt az asztaltól és elindult a fürdőszoba felé, láttam rajta, hogy mindjárt sír. De nem a fürdőbe ment, hanem a hálószobájába, magára csukta az ajtót, de nem zárta be. Én csak ültem tovább az étkezőben, nem tudtam, mitévő legyek, csak ültem. Biztos voltam benne, hogy az ágyán ül és bőg.

Még pár percig ültem ott, aztán felálltam és elindultam a hálója felé. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpantam, majd bekopogtam és benyitottam. Nem tévedtem. Ott ült az ágyán, háttal az ajtónak és sírt, egészen halkan, fejét lehajtva. Kezével, amikor bejöttem zavarában a hajához kapott és a füle mögé simította, miközben rám nézett. Teljesen vörös volt a szeme. Zavarban volt, felállt, elfordult, mondta, hogy kint várjam meg, mindjárt jön. Erre olyat tettem, amit nem kellett volna. Besétáltam, odamentem hozzá, és hátulról a vállára tettem mindkét kezem. Háttal állt Nekem, nem akart megfordulni. Lassan, finoman elkezdtem a vállát és felkarját egyenletesen simogatni. Nem tudtam, miért csinálom. Ez már átlép egy határt egy tanár és egy diák között. Nem tudom megmondani, miért csináltam. Ez az az érzés, amikor tudod, hogy nem kéne csinálnod, de mégis megteszed, mert így látod jónak. És Ő hagyta. Kb fél percig csináltam, addig néha szipogott egyet, meg kifújta az orrát, észre se vettem idáig, hogy van egy zsepi a kezében. Aztán fél perc után megszólalt:

- Sajnálom, hogy így kell látnod, Balázs.
- Sajnálom, hogy nem tudok segíteni – még akart valamit mondani, mielőtt megszólaltam. Pár másodpercig megint csend volt, simogattam tovább a vállát, de már csak egy kézzel az egyiket.
- Szerintem a legjobb lesz, ha most hazamész – rövid szünet – majd…majd beszélünk később.

Én nem akartam hazamenni.

- Szeretnék maradni, Tanárnő,…
- Ne, kérlek, ne. Tényleg.
- Ha bármiben tudok segíteni…
- Nem tudsz Balázs, de köszönöm, aranyos vagy, de azt szeretném, ha most magamra hagynál – ezzel megfordult és kisírt szemével rám nézett – következő órán beszélünk – megfogta mindkét alkaromat, nem szerette volna, ha tovább simogatom. Én leengedtem őket magam mellé, erre elengedett. Egy pillanatig csak álltunk és néztük egymást.
- Maradok segíteni. Megyek és megcsinálom a nagyszobát. – ennyit mondtam nemes egyszerűséggel majd megfordultam és otthagytam. Ő szólt utánam, kétszer is, - Balázs! … Balázs! – de nem fordultam vissza, kimentem a nagyszobába és elkezdtem rendet csinálni. Mindennek találtam valami helyet. Pár perc múlva láttam, hogy kijön és megáll. Már kicsit jobban nézett ki.
- Nem kell csinálnod, ha nem szeret…
- De megcsinálom – vágtam a szavába anélkül, hogy ránéztem volna. Egy pár másodpercig nem kaptam választ, majd annyit hallottam elhaló hangon:
- Köszönöm.

Ezzel elindult a konyhába, ott valamit csinált, majd visszament a hálóba. Én pakoltam csendben, pár perc múlva kijött felöltözve, már nem volt vörös a szeme, megint megállt az ajtóban és megkérdezte:

- Biztosan szeretnéd csinálni? Tudod…
- Igen, szeretnék segíteni a Tanárnőnek, ha ezzel is tudok segíteni, az csak jó.
- Akkor jó. Csak tudjál róla, Balázs, hogy igazán nem kell..
- De megcsinálom. Tényleg.
- Köszönöm.

Ezzel elment. Míg pakoltam, Ő fel – alá mászkált a lakásban, hol előjött, hol csinált valamit, hol visszament a hálószobájába. De Én csak pakoltam és nem gondolkodtam semmin. Illetve azon, hogy remélem, tudok Neki segíteni a rossz napok közepén, ha csak annyival is, hogy rendet rakok.
Amikor végeztem a nagyszobával, kimentem a konyhába és elkezdtem mosogatni szó nélkül. Ezt meghallotta és kijött a hálóból.
- Mit csinálsz? Ez már túlzás, kérlek, ne csináld..
- Dehogynem.
- Nem mondtam, hogy csináld meg, nem kell..
- De megcsinálom. Szeretnék segíteni a Tanárnőnek..
- Már így is rengeteget segítettél. Kérlek, ne mosogasd el a koszos edényeimet, ez már Nekem kellemetlen.
- De megcsinálom, szeretnék segíteni egy kicsit, és ma úgyis arról volt szó, hogy átjövök és segítek – felé fordultam – addig a Tanárnő pihenhet, ha szeretne.

Egy ideig csak nézett Rám, majd azt mondta:

- Nagyon hálás vagyok, Balázs, tudjál róla.

Folytattam a mosogatást. Ő addig elment, amikor végeztem, eltörölgettem, és elpakoltam, egész könnyen megtaláltam mindent. Utána felmostam a lakásban és kiporszívóztam, majd mentem port törölni. Ezzel elment pár óra. Ő végig próbált lebeszélni, de úgy éreztem, segítenem kéne Neki, hát maradtam. Már erősen délután volt, amikor végeztem mindennel. Ő nem is tudom, mit csinált addig, azt láttam, hogy a laptopján dolgozik valami excel fájllal, meg néha kijön a szobájából. Nap végére egészen megnyugodott. Ennek örültem, hogy már nem szomorú. Amikor mindennel végeztem és megkérdeztem Tőle, hogy tudok-e még bármit segíteni, felállt az ágyából, és az étkezőbe kísért. Mondta, hogy üljek le, mindjárt jön. Elkezdett megteríteni, mondta, hogy enni fogunk, biztosan éhes vagyok. Hát az voltam. Nem ecsetelném, hogy mit kajáltunk, teljesen mindegy, inkább azt mondanám, mi történt közben. Csak azt mondta, hogy meg szeretné (ezzel is) hálálni, hogy ilyen segítőkész voltam, Ő pedig nem is kért.

Amíg kajáltunk, beszélgettünk. Sok téma előjött, ott ültünk még utána is vagy egy órát és dumáltunk. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, ahogyan viselkedett, hogy nehéz napjai vannak, mert elveszítette egy közeli hozzátartozóját é hogy a volt barátja egy igazi geci volt, egy rakás szemétláda. Mondott néhány történetet, és hát aláírom, tényleg az volt. Még rengeteg téma előjött, úgy beszélgettünk, mintha barátok vagy bizalmasak lennénk. Sok mindent megosztottunk egymással. Azt mondta, valószínűleg azért viselkedett nap elején így Velem, mert a volt barátját is így kellett volna kezelnie, s elmondta, mikor szakítottak, megfogadta, hogy ő egyetlen pasihoz sem fog többet alkalmazkodni, nem fogja hagyni, hogy kihasználják. Ezen eléggé elkerekedett a szemem, mert ezt úgy mondta, mintha járnánk, vagy most Én lennék a barátja, de mondta, hogy ne értsem félre, csak most hosszú idő után megint férfi volt a lakásában és „így rakta össze az agyában”. Mindenesetre sajnáltam, hogy ilyen barátja volt, és azt is, hogy elhunyt éppen valakije. A legrosszabbkor jöttem.

Lényeg a lényeg, eléggé hosszasan beszélgettünk, közben vagy milliószor elnézést kért a viselkedéséért, azért, hogy sírnia kellett látnom, milliószor megköszönte, hogy segítettem a rendrakásban és takarításban, holott senki nem kérte, meg az is aranyos volt, hogy megpróbáltam megvigasztalni. Jól esett Neki. Nagyon sok bizalmas téma elő jött amíg beszélgettünk, most nem mondanék példákat, de jól esett, hogy ennyire megbízik bennem. Még valami megjegyzést is tett közben, hogy pedig elég rosszul indítottunk. Hát, aki olvasta közületek a történet sorozat első két részét, az tudja ezt. Amikor befejeztük a beszélgetést megint elmosogattam, majd megkérdeztem, hogy nekiállhatunk-e a felmérésnek. Mondta, hogy ahhoz most nincs ereje, majd legközelebb, ha szeretnék jönni. Mondtam, hogy rendben van. Elkezdtem készülődni lassan hazafelé.

Amikor ott álltam már felöltözve az előszobában, még egyszer megköszönt mindent, a segítséget, a beszélgetést, hogy meghallgattam, és hogy ennyire megértő vagyok. Már mosolygott, megint láthattam a gyönyörű mosolyát.

Kicsit zavarban volt, sokat igazgatta a haját, meg a ruhájához kapott. Olyan volt, mintha még szeretne valamit mondani, de nem meri. Aztán egy pár pillanatig csak álltunk egymással szembe és néztük egymást. Én zavaromban elmosolyodtam, mire Ő is és lehajtotta a fejét, a földet nézte. Vörös volt.
- Hát, akkor megyek – törtem meg a csendet.
- Rendben, kinyitom az ajtót – eszmélt Ő is. A kulcsért nyúlt, kinyitotta az ajtót. Rám nézett Én meg Őrá. Nem az történt, amit várnátok, csak a kezét nyújtotta és szolid mosoly jelent meg az arcán. Én elfogadtam a kinyújtott kezet, diszkréten megráztam. Aztán egyszer csak magához húzott és megölelt. A fülembe súgta, hogy köszönöm. Jól esett az, ahogy egymáshoz simulunk és szorítjuk egymást. Aztán elengedett. Én kiléptem a küszöbön kívülre, mondta, hogy várj! Azzal elővett a zsebéből valamennyi papírpénzt és felém nyújtotta.
Csak annyit mondtam: - Nem. – ezzel megráztam a fejem és elindultam lefelé a lépcsőn.
Tudtam, hogy csak valahogy meg akarta hálálni, hogy jóindulatú voltam, de nem akartam elfogadni. Elvileg úgy beszéltük meg, hogy az első napra nem kapok fizetést, amikor megyek hozzá házimunkázni, de most akart adni.

Haza fele menet, amikor hazaértem, s még este az ágyamban kis elég sok minden átfutott az agyamon. Ma olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy az már túlment a tanár-diák viszonyon. Alig tudtam elaludni.
Másnap egy furcsa dolgot találtam ki. Reggel kerestem egy virágárust, amelyik korán nyit (nem volt egyszerű) és még korán reggel bementem az irodájába. Lautól, aki ott volt az előtérben, megint korán dolgozott, megkérdeztem, hogy bent van-e a Tanárnő. Mondta, hogy nincs, átadhat-e valami üzenetet.
- Csak le szeretnék tenni valamit az asztalára.
- Persze, menjél csak be – mondta.

Benyitottam, majd bementem az ajtó takarásába, hogy Lau ne lássa, mit csinálok. Kivettem egy virágcsokrot a táskámból, nagyon izgultam, hogy ne sérüljön vagy gyűrődjön, de muszáj volt beraknom a táskámba. Nem akartam, hogy Lau meglássa. Letettem a Tanárnő asztalára, középre, mellé egy márkás csokit (reklám miatt nem írom le a nevét), meg egy pici papírt, amin ez állt: „Remélem, jobban van a Tanárnő!”.
Ezzel kimentem és becsuktam az ajtót magam mögött.
- Tudok még valamit segíteni? – kérdezte Lau.
- Nem, köszi szépen – ezzel távoztam.

Nem tudtam, hogy jó dolgot csináltam vagy nem, de meg kellett tennem. Úgy éreztem.

Következő óránk csütörtökön volt Eszter Tanárnővel. Először nem akartam észrevenni, amikor megjött, de amikor először találkozott a tekintetünk, rám vigyorgott, majd lefele nézett, a földet nézte és vörösödött. Megtartotta az órát, ne tudjátok meg, hogyan nézett Rám néha.

Óra után, már meg sem lepődök, megint megkért, hogy várjam meg a folyosón. Így tettem. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a termet, mindenki mást megvárt, amíg összepakolt, lassan bezárta a termet, körbenézett, hogy lát-e minket valaki, de addigra már mindenki elment. Ekkor odalépett hozzám, egyik kezét a felkaromra helyezte, a másikat a vállamra, adott két puszit és megölelt. Annyit mondott:

- Köszönöm szépen. Nem kellett volna.
- Jobban van? – kérdeztem, ekkor mér elengedett.
- Igen, köszönöm. De tényleg semmi szükség nem volt rá.
- Örülök, hogy jobban van. – mosolyogtam. Egy rövid szünet után megkérdezte:
- Szeretnél most hétvégén is jönni?
- Igen, Tanárnő. Szeretnék.
- Biztos? – nézett mélyen a szemembe.
- Igen.
- Akkor jó. Az az időpont jó, mint legutóbb? Vasárnap délelőtt 10?
- Igen, ott leszek. Persze – feleltem.
- Akkor várlak majd. – rám nézett és sóhajtott, de csak mert nem tudott mit mondani, zavarban volt – az a virág nagyon kedves gesztus volt, de igazán nem kellett volna…
- Gondoltam, így jó lesz – erre mindketten nevettünk.

Olyan igazi gázos szituáció volt, mint ami a filmekben szokott lenni, minden néző azt a pillanatot várja, de a szereplők még húzzák az időt. Most például megint nem tudott egyikünk sem megszólalni – hát, akkor megyek majd – mondtam végül.

El akartam indulni, de megállított.

- Még valami - a kezem után nyúlt, majd, amikor visszafordultam, elengedte. Őszintén rám mosolygott, olyan szenvedélyesen – tudnánk mostantól tegeződni?