Sportos játékok (7)

A Domok- Subok focimeccs második félideje „nehezen” indult a szünet után. Minden Subon volt csipesz sulyokkal, kettőn dupla súllyal. Így nehezen és fájdalmasan tudtak szaladni azzal, de azért próbálkoztak, becsületükre legyen mondva. Az egyik Dom kinézte magának az egyik duplasúllyal terhelt Subot. Nem csak megütötte, de hosszasabban csépelte. A Sub felordított, elesve a saját lábában összeesett a pályán. Levitték, nem is tért vissza később sem már. A Dominák, de a nézők is, büntetést kiabáltak. Azt már nem mi, a bírók, de a népharag kényszerítette ki, s közfelkiáltás határozta meg.
Jó ideig állt a játék ezért. Sokáig nem tudtak megegyezni még arról sem, hogy lehet-e büntetni a Domot ezért a vétségéért, és ha igen, ki(k) tegye(’k) és hol. Végül olyan erős volt a felháborodás, különösen mikor az is kiderült, hogy nem saját Subjával tette ezt meg, hogy két Dom hozzá lépett, karonfogva elvezette a sportcsarnok felé. Az megadóan tűrte, elment velük. A játék még mindig nem folytatódhatott, mert 4-4 fősre csökkent a csapatok száma ezen esetek hatására. Dom jelentkező még csak akadt, több is, aki játszott volna, de Sub nem. Végül az a Dom, akit kiválasztottak a nézők a játékra, parancsolt rá a Subjára, így az már kelletlenül, kényszeredetten ugyan, de beállt játszani a Subokhoz. A játék folytatása már kicsit unalmas lett, mert a Domok is ímmel-ámmal futkostak, csapdostak, láthatóan lélektelenül. Így mindenki fellélegzett, mikor lefújtuk a második félidőt is. Gyér taps hangzott fel csak. Gyorsan szétszéledtek a résztvevők, de a nézők is. Páran a zárt terem felé vették lépteiket, mert kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a Dommal, büntetésével. Mi bírók is oda tartottunk.
Belépve a sportcsarnokba csend fogadott minket. A nagyterem üres, kihalt, és sötét volt. Csak a lépcsőházban és a galérián égett a világítás. Felmentünk az emeletre, mikor futva utolért, majd megelőzött minket az egyik rendező srác, de nyomában egy rendező lány is loholt. Elcsodálkozva néztünk egymásra társammal. Mikor beléptünk a billiárd terembe, ott fényár fogadott, szinte az összes lámpa égett, nem csak az asztalok felett. Alig néztünk körül, mikor újra nyílt mögöttünk az ajtó és két Dom most egy Sub srácot vonszolt be, aki igencsak ellenkezett velük. A Sub csatakos volt, verítékezett és kiabált:
- Nem, nem akarok ott lenni! Nem is szabad nekem. Én a Subja vagyok. Sajnálom már, hogy inkább nem velem tette ezt. – ordította torka szakadtából és kapálózott erősen.
- Maradsz nyugton! Nem kérdeztünk és nem is fogunk! – kiáltott rá a megtermettebb.
- Ezt nem tehetitek velem sem! – tiltakozott a sarokban a Domja is ezt látva.
- Neked sem osztottunk lapot! Majd mi döntünk! – förmedt rá az egyik érkezett Dom.
Mikor megláttak minket, a bírókat ott, felderült a Domok képe, mert gondolták majd mi kimondjuk helyettük a döntést és kiszabjuk a büntetést itt is. Azonban mi is ódzkodtunk ettől. Hosszas vita után abban maradtunk bírótársammal, hogy a Domot a Subjával bezártuk a kínzóterembe s mi eljöttünk „népítéletet” kérni a jelenlévőktől. Hamarosan az étteremben összegyűltek azok, akik elérhetőek voltak. Sokan tudták mi történt lent a pályán, de volt, aki nem, így röviden össze kellett foglalni az előzményeket. Közben a mentő is megérkezett és azzal elvitték a sebesült Subot a közeli város kórházába. Szárkapocs-törés terjedt el a diagnózisuk. Nehezen indult a dolog, alig akart valaki megszólalni, még a Domok sem igen, bár maguk között sustorogtak valamiről. Végül az egyik Domina szólalt meg elsőre. Elítélte a Dom cselekedetét, sajnálatát és együttérzését fejezte ki a Sub Domjának, majd annyit mondott, hogy nem nekünk kellene ítélkeznünk itt. Azt javasolta, hogy azonnali hatállyal távolítsuk el a Domot innen. A Subja mehet vele is, meg maradhat is, ezek után. Újabb hosszas csend után az egyik játékos Sub kért és kapott szót. Nehezen kezdett beszélni, de azért belejött. Felemlegette, hogy a Domok végig sokszor és sokat szabálytalankodtak, nem tisztelték az előre kihirdetett, közösen alkotott és így elfogadott szabályokat, s láthatóan fütyültek a bírók figyelmeztetéseire is. Erre zaj támadt. Felénk nézett a Sub, így én megerősítettem, hogy így történt. Folytatta. Ők nem követelhetik a Dom büntetését, de azzal sem értenének egyet, hogy semmi következménye ne legyen számára. Mikor a zaj elült még halkan annyit tett hozzá a Sub: - A Dom Subját nem kellene kitenni a következményeknek, így jó lenne kiengedni a Dom mellől sietve. – fejezte be.
Most csapott csak fel a felháborodás, mert ekkor értesültek sokan, hogy a Dom és Subja együtt van bezárva valahol. Két Dom elrohant, hamarosan visszatért a Subbal, aki nem akart bejönni ide. Ekkor már többen is közbeszóltak. Volt, hogy egyszerre is beszéltek, így a végére az alakult ki, hogy a Domot két másik Dom kísérje ki innen, vigye el valamilyen közlekedési eszközig s hagyják ott egyedül. A Subja nem mehet vele, de ma még utána sem. Nehezen oszladozott szét a nép, itt-ott kisebb csoportokban tárgyalták az eseményeket. Moralizáltak is, hogy kinek, mire, meddig van joga és lehetősége; kit, meddig véd a „mundér”. Többen meg sietek a Domina – Subok meccsére, ami hamarosan kezdődött is már.
Én ekkor már sprintelve futottam, majd visszaérve a medencében úsztam, tempóztam erősen, hosszan, a végkimerülésemig. Alig tudtam kimászni a medence partjára, mivel erőm végére értem. Szégyelltem volna a többiek előtt a lépcsőn kijönni a vízből. A partján ültem a lábamat a vízbe lógatva, lóbázva, lihegve. Reméltem egy ideig egyedül maradhatok. Tévedtem.
Hamarosan kavics csikorgását hallottam magam mögül, de nem néztem hátra, csak arra, mikor valaki félhangosan a torkán köszörülte ott. Ekkor hátranéztem s a bírótársam állt ott. Elsőre nem vettem észre, mert takarta, mögötte a Sub is ott állt görnyedten. – Zavarhatunk együtt? – Nem zavartok, mondjátok! – néztem rájuk s ki nem találtam, miért keresnek együtt.
- Tudod, sokat gondolkoztam az eddigieken, de gondolom Te is. – kezdte a bíró-társam.
- Igen, én is. Nekem futás közben könnyebb. S mire jutottál? – néztem rá érdeklődéssel.
- Arra, hogy bár helyeslem a döntést, a Dom eltávolítását, de azt már nem, hogy a Subja, pontosabban Subjai, nem dönthettek: követik, vele mennek, vagy maradnak itt.
- Subjai? – néztem a srácra csodálkozva. – Többen is vagytok? – kérdeztem meg.
- Igen, ketten jöttünk vele, a társnőmmel. – válaszolta az lehorgasztott fejjel, halkan.
- És Ő hol van? Miért nem hoztad el magaddal? – unszoltam tovább a kérdéseimmel.
- Nem szeretné nyilvánosan. Ha megtenné Uram, hogy velem eljönne, hozzá vezetném.
- Rendben, menjünk! – álltam fel a medence partján s indultam volna máris. Társam rám szólt: - Ennyire azért nem sürgős! – szólt jelentőségteljesen s akkor vettem észre még mindig Ádám-kosztümben vagyok. – Bocs, felkapom máris! – szóltam s tettem.
Felérve az egyik szobában ott találkoztam a másik sub nővel, aki kisírt szemekkel fogadott. Elmondta, hogy rosszat sejtett, ezért le sem jött a meccsre, de innen látta a történéseket, majd a mentőt és a Domja az elvezetését, kivezettetését is. (A Domok kiparancsolták a szobából, míg a Domja összeszedhette a cuccait. Ők sem beszélhettek egymással.) Remegett, hogy mi lesz velük, mert a Domjuk egy vadállat, nem ismer semmi határt maga előtt, felett.
- Mik a szándékaitok a továbbiakra? Itt maradtok, s majd visszamentek hozzá, vagy?
- Nem. Én nem megyek vissza többet hozzá. Az holt biztos. – sírta el magát újra a subrina. – Én sem. – csatlakozott a sub fiú is azonnal társához.
- Értem s meg is értem. Akkor itt maradtok holnapig, s majd akkor mehettek haza, ha van hova? Van? – néztem rájuk kérdőn. Azok egymásra nézve ingatták a fejüket.
- Ezért fordultam Hozzád. – szólt közbe a társam. – Te egyedül jöttél. Ha nem gond, vedd párfogásodba őket itt s majd egy időre otthon is, míg rendezik a dolgaikat és lesz másik lehetőségük: Domjuk, vagy Dominájuk. Meg tudod oldani? Akarod is? – tette hozzá és már hárman néztek rám, reménykedve beleegyező válaszomban.
Kicsit megzavarodtam, mert erre nem számítottam. Nem elég nekem az itteni Domina zsörtölődése, féltékenysége és most még vegyem a nyakamba őket is gondjaikkal együtt.
- Kell ez nekem? Jó ez nekem? – töprengtem magamban.
Viszont mikor a két reménykedőre néztem megesett a szívem rajtuk. Igen, Dom vagyok. Ami nem csak lehetőség és szerencse, de felelősség is, sőt alkalmanként teher is lehet.
- OKÉ, rendben. Megegyezünk! Ezt meg kell beszélnünk még alaposan, oda-vissza, meghányva, vetve minden részletét! – mondtam ki a számukra a megnyugtató választ.
(folyt. köv.)