Gyönyör

A kaputelefon. Szólni sem kellett, csak nyomtam a gombot. Mindjárt itt van! A másik oldalon éreztem kezét a kilincsen, ahogy az ajtóhoz léptem. Torkomban a szívem, szinte nem is látok az izgalomtól.
- Megjöttem, szuka! – hallom a kedves hangot.
Be sem záródik mögötte a rés a szomszédok kíváncsi tekintete elől – már nincs rajta az ing.
- Vizet! Tudod, hogy régóta úton vagyok. Miért nem csobog még a víz?! – csattan fel türelmetlenül, s én szaladok a fürdőszobába.
Nem engedelmeskedik a kezem. Nem jó még. Tudom, így forró…, ez hideg lesz. A megfelelő hőmérsékletre kellene figyelnem, de érzem a vágyat ölemben, a bujaságot szétáradni testemben, az alázatot lelkemben - mert itt van, mert az ő léptei töltik be a lakást.
- Mi lesz már?! – csap fenekemre, s tudom, meztelenül áll mögöttem.
- Készen van Gazda. – sütöm le a szemem, ne lássa benne a mohó vágyat.
- Tudod a dolgod! – lép be a kádba, s fejem máris a falloszára húzza – Köszöntsd!
Csak csók. Csak ajkam puha érintése. Nem lehet több. Csak köszöntöm. Csak hangtalanul suttogom el, mennyire hiányzott, mennyire vágyott mindenem a jelenlétére.
Csók a lábakra, s buzgóbban nyalogatnám a vízsugárnál is. Tudom, fáradt. Tudom, pihenésért jött hozzám. S boldogság önt el, miközben szopogatom az ujjakat, s másik talpa az arcomat érinti. Nem hagyhatom ki egyiket sem. Felváltva kényeztetem, majd igyekszem elnyelni mindkettőt.
Nem kell utasítás. Rezdüléséből is siklik tovább kezem, nyelvem. Köszöntök minden ismerős mosolyt a bőrén. Síkosan a tusfürdővel szövetkezve. A víz frissítő permetét felhasználva. Nyelvem alázatával. S torkom forró vágyával, ha a vasmarok arra utasít.
- Elég lesz! – áll fel, s szívesen változnék törölközövé. Törölközővé, hogy én érinthessem. Végigmasszírozom úgy, ahogyan szereti.
- Mars befelé, szuka! – s négykézláb iparkodok a kedvenc fotel elé. – Vártál?
- Nagyon, Gazda! Jaj, nagyon! – válaszolom lehorgasztott fejjel.
- Az enyém vagy! – markol hajamba, emeli fel fejemet, hogy ajkamba marjon.
Felhúz, előtte térdelek. Széles terpeszben, hátratett kézzel, úgy ahogyan szereti. Még mindig hajamba markol, tekintetemet keresi.
- Az enyém vagy, érted?! – válaszok özöne.
A boldogság tekintetemből. Az ágyékomat ellepő forróság. A combomon csorgó kéjnedv. S lelkem rabsága. Lelkem rabsága, mely a tökéletes szabadsággal ajándékoz meg. Éreznie kell, mennyire az övé vagyok. Mennyire hálás vagyok. Azt sem bánom, ha felöklel a makk, a torkomba hatoló vessző. Nem csak a szám, nyelvem, nyelőcsövem… minden sejtem kényezteti. Szívja, szorítja, öleli, hívogatja, repteti, elvarázsolja… Csak a gyönyöre létezik, mely szinte eggyé olvad a magaméval. Harapom az egyre szaporább lüktetést. Falom a hangosabbá váló kéjhörgést. Iszom a makkpupma minden sóhaját. Az övé vagyok.
Nem tudom, hogyan került mögém. Az imént még a zihálása töltötte be a tudatomat.
- Mocskos, nedves szuka vagy! – s ujjait érzem a résemben babrálni.
Hiszen csatakos mindkét combom a lecsorgó kéjnedvtől. Nem múlik el nyomtalanul a gyönyöre.
- Élvezni akarod?
- Kééérem, Gazda!
- Feledkezz bele! Azt akarom!
Megszűnik a világ. Csak az ujjak kutató érdeklődésére figyelek. Hívom. Kitárom. Elnyelem. Mégis felajánlom. Síkosan, buján. Ölemből reppenő pillangók töltik meg a teret.
- Ügyesen kislány! Még! – s kitámasztja könyökét, úgy szólnak már az ujjak.
A pillangókkal együtt mozgok én is. Tánc. Tánc a gyönyörrel. Tánc, amit a kéj vezényel. Akarom. Akarom egyre inkább magamban érezni. Nem tudom, ő csúszik belém, vagy én rá. Az ágyékom mozdul, de lélekreptető sóhaj ez. Megszűnök, elveszek, mikor belém hasít a fáj. Nem is magamat hallom kiáltani, mikor elnyelem az öklét. Pillangóvá válok s a többivel együtt repkedek, mikor felemel a borzongás. Az övé vagyok.