Megbocsátás

Kinyílik a bejárati ajtó. Mosolyogva, jó kedéllyel lépsz be rajta, én pedig követlek. Rám mosolyogsz, és veszed le a kabátod.
- Én nagyon jól éreztem magam, drágám. Te is? – hajolsz oda hozzám, csókolnál meg. Az amúgy sem vidám arcom elkomorodik, és ahogy a szemedbe nézek, megtorpan a mozdulatod. Elkapom a hajad, térdre rántalak, és lekeverek két hatalmas pofont. Mukkanni sem mersz.
- Te mégis mi a faszt képzelsz magadról? – ijedten kapaszkodsz bármibe, ami a kezed ügyébe akad.
- Bocsánat, bocsánatot kérek! Mit tettem? Ne haragudj!
- Egész este úgy taperoltál, mintha ott helyben be akarnád kapni a faszomat. Ennyire viszket a pinád? Lejárattál a barátaim előtt. Azt hiszik, hogy valami talált kurvával járok a társaságukba, aki nem tud uralkodni a faszéhségén.
- Bocsánat, többet nem fordul elő. Azt hittem kedveskedem neked, ha megérintem a kezed és az arcod. Nem gondoltam… - ismét adok három nagy pofont.
- Ne mentegetőzz, te ócska, szutyok ribnc!
Elengedem a hajad, és összeroskadsz. Leveszem a kabátom és a cipőm, bemegyek a szobába, leülök a fotelba, és bekapcsolom a tévét.
Bátortalanul összekuporodsz a földön, és gondolkozol. Hullámzik benned a bűntudat és a kétségbeesés. Óvatosan felállsz, és határozatlanul tipegni kezdesz. Nem tudod, mihez kezdj a helyzettel. Összeszeded a bátorságod, és odajössz hozzám. Alig hallhatóan szólalsz meg.
- Ne haragudj, kérlek! Nem fordul elő többet. Sajnálom – a tekintetemet sem fordítom feléd –Ígérem, többet nem érek hozzád, csak ha te úgy kívánod. – Szeretnéd, ha legalább egy szúrós, megvető pillantást kapnál, de ebben a pillanatban nem létezel számomra. Az sem érdekelne, ha fognád a szarjaidat, és örökre kisétálnál az ajtón. A lélegzeteden hallani, hogy remegsz az aggodalomtól. Leroskadsz a földre, és gondolkodni próbálsz, amennyire azt a kétségbeesésed engedi. Érzed, hogy nem tudod megolvasztani a belém fagyott kiábrándultságot. Felállsz, és bátorságot gyűjtesz, hogy tovább könyörögj a bocsánatomért. Inkább belehalnál, de nem lennél képes feladni, hogy megbocsássak neked. Odasétálsz a szekrényhez, kinyitod, és előveszed belőle a lovaglópálcát. Odasétálsz a közelembe, a perifériámban letérdelsz. Nem mersz elém állni, nem akarsz tolakodni a könyörgéseddel. Nem akarsz olyan önzőnek és mohónak tűnni, mint amilyennek az este folyamán látszódtál. A két kezeddel felém emeled a pálcát, és lehajtod a fejed. Saját magadat nyújtod felém. Csöndben térdelsz, és egy könnycsepp koppan a padlón.
- Kérlek!
Számodra hosszú óráknak tűnő percek telnek el anélkül, hogy akár egy szemrebbenésnyire is megmozdulnék. A tévé szól, de nem reagálok arra sem. A vétked megfagyasztott minden életjelet a szobában. Máskor egy ilyen este után csicsergett köztünk a mosolygás, és illatozott a közös élvezetünk. Most pedig olyan nehéz neked a csönd, hogy levegőt is alig bírsz venni.
Feléd fordítom a fejem, és nézlek, ahogy reszketsz. Nem mersz megmozdulni. Tudod, hogy ha most nem bocsátok meg, akkor soha. Felállok, lassan odamegyek. Elkezdelek körbesétálni. A lélegzeted is visszatartod, mert tudod, hogy most dől el, hogy azt mondom, takarodj, vagy megengedem, hogy megkínlódj a megbocsátásomért. Megállok előtted, és azon töprengek, hogy szeretlek-e annyira, hogy megbüntesselek. A pálcát óvatosan kiveszem a kezedből, és felemelem az állad. Amikor meglátom a gyönyörű, kisírt szemeidet, tudom, hogy meg akarok bocsátani.
- Vetkőzz! – a tekinteted elönti a boldog hála. Szó nélkül vetkőzni kezdesz, teljesen meztelenre. Megállsz, és várod az utasításaimat. – Vedd fel a magassarkút, állj az előszoba ajtóba, és kapaszkodj meg az ajtókeretben! Nekem háttal!– felveszed a cipőt, és ajtószéles terpeszben megállsz, ahogy mondtam. A mozdulataidon érezni, hogy megkönnyebbültél, de fegyelmezed magad.
Megállok mögötted. Beleszagolok a nyakadba. A lelki félelem illatát átvette a fájdalom iránt epekedő vágy. Elkezdem az ütéseket. Szisztematikus végigmegyek a testeden. A vádlidon kezdem, majd fel a belső combodra, seggedre. Nem váltogatom az erősséget. Minden csípős ütés durva és erős. Minden ütés nyomot hagy, de a bőrödet nem hasítja fel. Ezután a derekad következik, és fel a hátadra. Mindenhova 6-8 ütést. Minden fájdalmas nyögésedben boldogan csendül meg a vágyakozás és a hála. Rád mérem az utolsó ütést is, és megállok.
- Folytasd, kérlek! – remegő hangon kérlelsz.
- Fordulj meg! – megfordulsz, terpeszbe állsz, és megkapaszkodsz. A belső combod kezdem iszonyatos erővel pálcázni. Majd a hasad és a hónaljad. Hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, és áttérek az ütésekkel a szeméremajkaidra, csiklódra. A harmadik után kicsordul a könnyed. Még néhány ütés, és egy pillanatra megállok, hogy erőt gyűjthess. Veszel egy mély levegőt, ráharapsz az ajkaidra, a szemed könnyes. A melled kezdem ütni, és nem is finoman. Amikor a mellbimbódhoz érek, zokogni kezdesz. A fájdalomtól már minden ütésnél megrogy a térded. Gyönyörű vagy, és ebben a pillanatban újra szerelmes leszek Beléd.
- Még, kérlek! – addig ütlek, amíg teljesen a földre nem roskadsz. Kiesik a kezemből a pálca, odalépek Hozzád, és felemelem a fejed. Szükséged van rá, hogy most, rögtön, ebben a percben érezd, hogy akarlak. Előveszem a merev farkam, és a szádba adom. Az egész tested forró vörösen lüktet. Hátul összefonod a karod a derekadon, és sírva hagyod, hogy addig basszam a szád, amíg tele nem élvezem. Kiveszem a szádból, Te pedig átkarolod a combom, és síró hangon hálálkodsz.
- Köszönöm! Köszönöm! Annyira szeretlek. – Lehajolok, és megcsókolom a homlokod.