A büntetőkínzás 2.

A jegyzőkönyv 2-es számú melléklete kitér többek között az alábbi, esetenként igénybe vehető módszerekre, mint: a test nyaktól lefelé lévő bármely részének nyílt lánggal való égetése, akár másodfokú égésig, ingerület átvitelt fokozó drog intravénás módon történő beadása, a szabványos elektródák kicserélésre testbe szúrt tűkre, stb, stb.
- 3859-es elítélt! Tudomásul vette és megértette az imént elhangzottakat?
- Igen – suttogtam.
- Ez esetben elrendelem, hogy a 3859-es elítélt büntetőkínzását azonnal kezdjék meg – fordult az engem két oldalról közrefogó rendészek közül a rangidőshöz.
- Egy megjegyzés még, 3859. A büntetőkínzás időtartama alatt tanúsított magatartása nagyban befolyásolhatja az ítélőszék véleményezését – mondta, majd kisietett a szobából.
Az őrök karon ragadtak, és amennyire csak rövidre szabott bokabilincseim engedték, végighajtottak egy sor folyóson, míg végül egy 41-es számmal ellátott, acélajtós szoba elé nem érkeztünk. Egyikük benyitott, a másik pedig bevezetett a vallatószobába.
A helyiség nagyjából akkora lehetett, mint egy átlagos műtő. Közepén ott volt az ítéletet felolvasó technikus által említett szabványrendszerű, krómozott, csupa fém, lánc, fogaskerék kínpad, felette a magasban egy hatalmas műtőslámpával. Az egyik fal mentén üveges vitrinek sorakoztak, és habár tartalmukat nem tudtam alaposabban megfigyelni, nem volt kétségem afelől, hogy miféle célt szolgáló eszközöket tárolnak bennük. A vezető igazságügyi technikus egy meglepően fiatal, harmincas évei közepén járó, jó húsban lévő férfi volt, segédje idősebb, talán ötven körüli, bár mivel teljesen kopasz volt, így meglehetősen kortalannak hatott. Mindketten fehér orvosi köpenyt viseltek. A szoba egyik sarkában egy alacsony asztalka mögött középkorú irodista nő ült, előtte egy gyorsírógép, meg egy bögre kávé. Az asztalon emellett egy laptop is volt, melynek képernyője négy kisebb képet mutatott, egyiket tudtam csak elcsípni, azon a kínpad volt felülnézetből. Nyilván az óriási műtőslámpába van építve az egyik kamera - gondoltam.
- 3859-es elítélt, uram – jelentette a rangidős igazságügyi rendész. A jegyzőkönyvvezető ujjai máris sebes táncba kezdtek a billentyűzeten.
A vezető technikus csak hümmögött, valami mappába mélyedve, majd felnézett: - Kezdhetik.

Az idősebb rendész elém lépett, előbb a bokáimról, majd a csuklóimról oldotta le a bilincseket rutinos mozdulatokkal, mindeközben társa egyik kezével a tarkómat tartotta, másikban pedig egy elektromos sokkolót. Miután a bilincseket az övére főzte, a rendész két kézzel megfogta narancssárga overallom mellrészén lévő zipzáras rész, és egyetlen gyors, brutális mozdulattal lerántotta a ruhadarabot a térdemig. Társa rögtön előretolt kissé a tarkómnál fogva, így azonmód kiléptem az overallból és ott álltam, anyaszült meztelen. Az ifjabbik őr tovább tolt a kínpad felé. Tudtam, hogy ha csak kicsit is ellenkezni próbálnék, akkor azonnal ájulásig sokkolna, az ügyemet pedig gyorsított eljárással továbbítanák súlyosbításra az ítélőszék felé. Mire odaléptem a kínpadhoz, az idősebbik rendész már ott állt annak túloldalán és rám parancsolt: - Felfeküdni!
Tudtam, hogy a fém hideg lesz, mégis különösen marónak éreztem a bőrömön. Amint a hátam elérte a padot az egyik őr a bal csuklómat, míg a másik a jobb bokámat zárta egy meglehetősen széles és súlyos, csavaranyával záródó acélbéklyóba, majd ugyanezt tették a másik két végtagommal is. Mindketten mindkét oldalon leellenőrizték a munkájukat, majd biccentettek a vezető technikus felé és kimentek a vallató szobából.
Az első pillanatokban szinte teljesen elvakított a felettem lévő műtőslámpa fénye. Akaratlanul is próbáltam a csuklóimat mozgatni, tekergetni, és végül sikerült is ráfognom a béklyókhoz csatlakozó láncokra.
Mozgásra lettem figyelmes a látóterem határán, és láttam, amint az idősebb, tar kopasz technikus egy kis kocsit tol a kínpad mellé. Nem láttam mi van a kocsin, de azt már igen, hogy a technikus-helyettes felhúz egy pár orvosi gumikesztyűt.
Következőként valamiféle apró fémszerkezetet vett kézbe, ami leginkább azoknak az asztalosok által is használt szorítókhoz volt hasonlatos, amikkel a frissen ragasztott bútorlapokat összepréselik. Csakhogy ez a kis eszköz, mindösszesen akkora volt, mint egy nagyobbacska pénzérme. Mielőtt tovább szemlélhettem volna, a technikus a jobb mellbimbómhoz illesztette a szerkentyűt, amit addig srófolt, amíg az nem „harapott” rá igencsak szorosan a mellbimbóm kilógó részére. Ugyanezt tette az a másik mellbimbómmal, majd mindkét szerkezethez egy-egy fehér színű kábelt csatlakoztatott.
Mikor ezzel végzett, számomra teljesen váratlan és ijesztően erős mozdulattal megragadta a hideg és a félelem miatt nem éppen impozáns méretű farkamat, hátrahajtotta, majd hüvelyk és mutató ujja közé próbálta fogni a herezacskóm tövét. Ez nem ment könnyen, mert a golyóim eléggé fel voltak húzódva, de végül, csak fogást sikerült találnia, és nyomban egy súlyos, kb. 2 centiméter széles fémgyűrűt csattintott a herezacskóm köré, szépen kidomborítva fényesre borotvált golyóimat ezáltal. Legvégül egy rézdrótokból álló eszközt vett fel a kocsiról. Egyik kezével erősen hátrafeszítette a fitymámat, míg a másikkal ráhúzta a dróthálót. Állított valamit, hogy mit, azt nem nagyon láttam, mert már így is eléggé ki voltam nyújtózva ahhoz, hogy ha előrenéztem, akkor leginkább csak mellizmaimat és a bordázatomat láttam, de összement péniszemet már a legkevésbé sem. Azt viszont éreztem, hogy drótok keményen belemélyednek a makkomba, ahogy egyre jobban szorosabbra húzta a csavarokat rajta. Legvégül oda is egy vezetéket csatlakoztatott.
Oldalra lestem és láttam, hogy a vezetékek egy, a kocsin lévő érintőképernyős notebookban végződnek. Ekkor vettem észre, hogy a kocsi alján egy hatalmas, fekete, akkumulátor volt, oldalán rikító betűkkel írt BOSCH felirattal.
- Uram, a 3859-es elítéltet a büntetőkínzásra felkészítettem.
- Nagyszerű – tette le a mappát a szemüveges, vezető technikus. – Akkor kezdjük is!
 
A technikussegéd odalépett a kínpad oldalához és forgatni kezdett egy kart: kattogó hang hallatszott, mint mikor a biciklilánc halad a keréken, majd egy időben éreztem meg a húzást a karjaimban és a bokáimban. A fémbéklyók könyörtelenül belevájtak a húsomba, én igyekeztem keményen markolni a láncokat, mintha az bármit is számítana. Pár másodperc múlva már deréktájon is éreztem a feszülést. A vér kissé a fejembe tódult és hirtelen rájöttem, hogy mind a fejem, mint a lábaim lefelé is mozognak, ezzel is fokozva a feszülést a testemben. Nagyjából a tízedik fordulatnál akaratlanul is felnyögtem, amikor már a hátamba is belekúszott a szűnni nem akaró feszültség. A technikus várt egy pár másodpercet, majd újra forgatni kezdte a kart.
- Aaah – nyöszörögtem. Nem akartam kimutatni kínzóim előtt ilyen hamar, hogy már most mennyire fáj.
- 75 százalék – közölte a technikussegéd.
Feletesse ránézett, majd rám: - Még 10 mehet neki, úgy látom, bírja még.
- Ne-ne – szaladt ki a számon, mikor a segéd ismét a karhoz nyúlt, de mintha meg se szólaltam volna. És még néhány fordulat. Egyre lassabban csinálta, de a végére biztos voltam benne, hogy pattanásig feszítettek. Jócskán túl voltam már azon a ponton ameddig egy túlzásba vitt reggeli nyújtózás során el lehet jutni néha. Még a lélegzetvétel is nehézkessé vált, annyira feszessé vált az egész izomzatom. És minden egyes pillanattal megterhelőbb, kínzóbb lett az egész. Nem enyhül úgy, mint mikor a küszöbbe rúg az ember és hirtelen nagyon fáj, de aztán néhány pillanat és már kicsit jobb. Nem. A nyújtást sokkal nehezebb megszokni. Még azon a ponton tartottak akkor, ahol még az izmaim és az inaim képesek voltak alkalmazkodni.
- 85 százalék.
- Rendben, jöhet a következő lépés.
A hereverés.