Múzeumban kezdődött...(1)

Mindig is múzeumba járó ember voltam. Szerettem a múzeumok csendjét, miliőjét, de nem csak a kiállított tárgyakat néztem meg alaposan. A látogatókat is és bár zömmel még idős hölgyek s urak a teremőrök, de időnként – főleg újabban – a fiatalabb évjáratúak is feltűnnek közöttük. Tehát van mit és kit nézegetni, mert mindig akadt ott érdekes néznivaló!
Az interneten olvastam, hogy a Várban, a Történeti Múzeumban, új kiállítás tekinthető meg, mely sorra veszi, végig vezeti a látogatót a Budai Vár kialakulásának, fejlődésének történetén és bemutatja az ehhez kapcsolódó tárgyi emlékeket, dokumentumokat, képeket. Különösen az ragadott meg s tett kíváncsivá, amiért is elmentem, hogy említést tettek egy 3D-s videoclipről, amely szemléletesebben bemutatja és nem csak a fantáziára bízza a látnivalókat. Az is izgatott még, hogy a királyi vár régi, híres termeiről is ígért a kiállítás képeket. Mindig hétköznap megyek, mert akkor kevesebb a látogató, így alaposabban lehet szemügyre venni a kiállított tárgyakat, elolvasni a tájékoztatókat, megnézni a képeket, úgy ráérősen. Most is így volt.
Tizenegy óra körül járt az idő, mikor áthaladtam az Oroszlános Udvaron és beléptem a múzeumba. Megvéve a jegyemet, leadva a kabátomat elindultam a lépcsőház felé. Fiatalabb srác állt ott, ellenőrizte a jegyemet, majd megkérdezte, hogy melyik kiállítás érdekel. Mondtam, hogy a vártörténeti, mert az állandót már többször is láttam. Bólintott, elmosolyodott és útbaigazított, hogy menjek le az alsó szintre, onnan kezdjem az időszaki kiállítás megnézését. Majd az emeletről visszatérve nézzem csak meg a 3D-s filmet. Viszont onnan menjek le a kőtárba, a pincébe s onnan ide jöjjek vissza, s akkor újra nézzem meg a filmet, mert akkor rögzülnek legjobban a látottak. Végül pedig – már kabátban – menjek ki a teraszra, majd le a lépcsőn a Királynői kertet járjam be, s ne felejtsem el a Buzogány Tornyot sem megjárni. Megköszöntem a tájékoztatását és indultam a mutatott irányba. Lent az alsó szinten, hamar végeztem, mert az ottaniak már részben ismerősek voltak számomra, aki többször is járt itt. Visszatérve a földszintre már érdekesebbé vált a kiállítás, sok újdonságot láttam, így lassabban is haladtam. Ekkor figyeltem fel egy mellettem elhaladt fiatalos párra. Különösen a csaj volt figyelemre méltó. Szép, formás lábak, ízléses harisnyában, magas sarkú cipőben. Rövid, de nem mini szoknya és csipkés blúz hozzá, ékszerek és a táska is ment a ruhájához, cipőjéhez. A csaj sem volt alacsony, közel járhatott a 190 cm-es magassághoz így a magas sarkúban, de a sráca még magasabb volt nála is. Kéz a kézben sétáltak végig a kiállításon, itt-ott megálltak, nézelődtek, néha meg is vitatták a látottakat maguk között, majd haladtak tovább. Élvezet volt nézni őket együtt, a harmóniájukat. Szép pár volt, összeillő.
Ekkor vettem észre, hogy nem csak én nézem őket, de a bejárattól a srác is szemmel tartja a párt, amennyire a munkája megengedi ezt. Pillantásunk is összeakadt, s még össze is kacsintottunk elismerően. Nevettünk, huncut kis cinkos mosolyt váltva. Haladtam tovább s már az első emeleti kiállítás-részen jártam, mikor újra elhaladt a pár mellettem. Utánuk néztem élvezettel, s ekkor visszanézett a lány, a válla fölött rám és rám mosolygott. Utána a srác is hátranézett, de pillantása elsuhant mellettem. Én nem mentem be az emeleti kiállítótérbe, mert az ottani kiállítást már láttam. Így – szokásom szerint – lassan visszafelé haladtam és magamban „rögzítettem” – a látottakat. Visszaérve a földszintre betértem a kis terembe, ahol ment a vetítés. Egyedül voltam bent. Élvezettel néztem a filmet, mert érdekesen mutatta be a változásokat időrendben előre haladva. Csak jó idő múlva vettem észre, hogy nem vagyok már egyedül. A pár is beért, s leült, nézték együtt, kéz a kézben. Időnként én is megjártattam a tekintetemet rajtuk, mert határozottan ismerősnek tűntek, de nem tudtak hol, mikor, milyen körülmények között találkoztunk. Ez zavart, ezért a filmnézés közben töprengtem. Végre rájöttem. Pár hete a Közlekedési Múzeumban is találkoztunk már. Igen, ott. – állapítottam meg magamban és rá is bólintottam, miközben jólesően feléjük néztem. Ekkor láttam, hogy a lány szeme is rajtam s észrevettem, hogy a sráchoz simulva súg valamit a fülébe, de az csak megrándította a vállát erre. A lány a combjára támaszkodva előre hajolt.
- Bocsánat Uram a zavarásért! Megkérdezhetem, rájött? – szólalt meg végre.
- Igen, kisasszony, rájöttem. Már találkoztunk egy másik múzeumban, a Közlekedésiben, pár hete. – válaszoltam udvariasan, de valami feltűnt. A hangja!
- Tényleg, igen, ott! Emlékszel Te is? – mondta és a srácra nézett. Az nem reagált erre. A lány folytatta: - Igen, ott voltunk, vagy két hete. A trolibuszról szóló kiállításon. Igen. Már határozottan emlékszem. – állította.
- Igen, tudja az is nagyon érdekelt. – válaszoltam fenntartva a szót. A srác megkukult, nem szólt, de látszólag nem is haragudott, hogy mi csevegtünk felette. A lány eltűnődött, majd huncut mosollyal a szája szélén újra megszólalt:
- De ott, nem egyedül volt, mint most! Csinos srác volt Önnel. Megjegyeztem. Talán a fia, de az nem lehet, mert ahhoz fiatal volt még a srác, de az unokája sem lehetne, mert Ön még nincs olyan idős. – csacsogott.
- Ejnye, hagyd már abba a kíváncsiskodást! Udvariatlan vagy. – szólt rá durcásan a sráca.
- Nem, hagyja csak. Igaza van a kisasszonynak. Most is csak látszólag vagyok egyedül… – kezdtem mondani, de csörgött a mobilom. Felvettem, majd pár szó hallgatása után mondtam, hogy a földszinten vagyok, a filmvetítő teremben. „- Siess ide, mert várunk!” – szóltam s kikapcsoltam a mobilomat.
- Bocsánat a telefonálásért! Kérésre, hamarosan meg is jelenik Ő, itt! – somolyogtam. A lány is elmosolyodott, de a srác durcás lett.
Néztük csendben a filmet s hamarosan észrevettem egy árnyat, ahogyan belépett, majd odaosont mellém és leült, megpuszilva engem. Nem zavart, sőt, örültem, hogy a lány is látta. Barátom kérdezni akart valamit, de megszorítottam a térdét, hogy hallgasson s csak a szememmel intettem a pár felé. Odanézett lopva, majd már ő is a filmet nézte. Mikor vége lett, a pár távozott gyorsabban. Mi lassan szedelőzködtünk. Kimenve nem a kiállítási termek felé mentünk, hanem le a pincébe, a kőtárba. Ott vázoltam pár szóval az eddig történteket barátomnak, közben odaértünk a kis kilátóhoz s a korlátnál megálltunk, lenéztünk és ki is néztünk az ablakon. Ekkor szólalt meg:
- Tudod, szívesen találkoztam volna újra velük. Kár, hogy nem így történt. Már ott is megállapítottuk, hogy tudnék mit kezdeni velük. Külön-külön is, de együtt is. – áradozott és ábrándozott a barátom mellettem.
- Igen, mindketten szemre- no és kézre valók lennének. Bár, tudod, az előbb, ott fent a teremben, ahogyan megszólalt. A hangja. Az érdekes volt. Eddig nem hallottuk. Olyan mélyen zengett, mint a fiúknak. Nem nőies volt. – szóltam én is elgondolkozva.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy azok a virgácsok, az a csuda szép, ringó járás és csípő, nem csajhoz tartozik? A dudákról nem is beszélve. – lelkendezett a barátom.
- Nem tudom biztosan, de valami furcsa benne. Határozottan az! – válaszoltam elmélázva és a barátomra néztem.
- Nem, és nem. Tévedsz! Én ebben nem tévedek! Biztos vagyok, hogy csaj. Szívesen gerincre vágnám, ha a sráca megengedné. – heveskedett barátom tovább.
- Nekem nem is lenne beleszólásom? – szólalt meg egy mély hang mögülünk. Összerezzentünk és egyszerre fordultunk hátra. Ott álltak mindketten a levezető pár lépcső tetején. A srác kuncogott, a lány határozottan dühös volt.
- Bocsánat, elnézést! Nem szoktam máskor így beszélni. Ily alpárian. – dadogott a barátom belevörösödve. Megfogtam a vállát, megszorítottam és megszólaltam:
- Én is elnézést kérek! Megtörtént, sajnos. Kár érte. – szóltam. – Viszont, ha nincs harag, akkor mód lehetne a megismerkedésre, kölcsönösen. – kezdeményeztem s eveztem békésebb vizekre. A srác mosolyogva állt a lépcsőn. A lányra nézett, hogy döntsön ő. Az is rá, majd felénk fordult és megszólalt:
- Harag nincs, bocsánatkérés elfogadva. Bemutatkozhattok! – szólított fel minket erre.
(folyt. köv.)