Ábránd

Barlang mélyén szunnyad egy sárkány.
Kietlen szikák őrzik az álmát.
Az idő egyre múlik, de nem mozdul semmi.
Madár sem repül, nem jár ott senki.

Az ormok közt szél süvít, kő koppan kőhöz.
Mégis jő ember a szunnyadó szörnyhöz.
Köppenye lehull, NŐ az ISTENADTA.
Sárkányát éleszti szerencsétlen balga.

A szörnyeteg felébred, s szárnyait kitárja.
Így mutatva meg magát szerte a világnak.
Szemügyre veszi álmai tolvaját,
lelkébe tekint, s meglátja óhaját.

Te szolga asszony legyen meg hát vágyad!
Korbáccsal díszítsék csíkosra a hátad!
Ne lássad, de halljad,s fájdalmak közt érezd!
Miként veszlek lassan birtokomba téged?