Téli kaland, tény (1)

Ha nehezen is, de Robi barátom mindent megértett, még engem is. Azt is, hogy miért nem megyek vele a dácsáig, ha már elmegyek vele az Alacsony-Tátráig. Az általam szükségesnek vélt levélváltások is megtörténtek előre, tudtuk a koordinátákat s Jiri örült, hogy én megyek is.
Azon a péntek reggelen korán elindultunk, mert előző este bepakoltuk a kocsit s a tetőre a síléceket is felszereltük. Szép idő volt, sütött a nap végig, így száraz úton értünk el az előre kiszemelt településig, ahol magamnak szállást foglaltam. Kicsit körülnéztünk. Robi barátom alaposan tanulmányozta a környező vidék várható időjárás- és hójelentéseit, síterepeit, majd elvittem az eltervezett helyig. Ott felcsatolta a síléceit, ment egy fél km-t kb., majd az erdő mellett átöltözött, pontosabban levetkőzött s búcsút intve nekem eltűnt a fák takarásában.
(Innen már Robi nevében, szemével folytatódik a történet elbeszélése.)
Amint minden ruhámat elhelyeztem a hátizsákomban s intettem – nehéz szívvel, de bizakodva – a barátomnak, arra figyeltem, hogy szépen siklódjak a havon. Megkerültem a fákat és követve a GPS készülékem jelzett útvonalát haladtam dombra fel s le, míg egy dombra felérve már megláttam előttem, a lejtő alján, a házat, Jiri dácsáját. Azonnal felismertem a fényképről s örültem, mert a kéményéből füstpamacsok szálltak fel. Így a házban valaki, remélem Jiri, biztosan már ott van, s vár engem. Nem siettem, még alaposan körülnéztem onnan, ahol álltam. Azt is észrevettem, hogy a ház ablakait már nem takarják a spaletták kívülről, valamint azt is megfigyelhettem, hogy sok, összevissza sítalpnyom sincs, csak pár. A ház mellett láttam – jobban figyelve –három pár sítalpat beszúrva a hóba, állítva. Ilyent akkor tesz a sportoló, ha úgy gondolja, még ma használja azokat. Tehát legalább hárman már vannak, állapítottam meg, s mint sítalpon jöttek, mert kocsinak nyoma nem volt a hóban.
Megindultam, majd lendülettel, de szép, koordinált mozgással haladtam a ház felé a lejtőn, hátha látják az ablakok valamelyikéből. Odaérve lefékeztem a többi sítalpnál, megálltam, magam is lecsatoltam az enyéimet s oda állítottam, szúrtam a hóba, a többi mellé. Éppen azon gondolkoztam, hogy öltözzek-e fel, vagy így kopogjak, nyissak be, mikor a házat megkerülve szaladt felém Jiri. Megölelt, majd kézen fogott, vezetett. Megkerültük a házat s felléptünk a teraszra, ami szép nagy volt a ház előtt. Onnan szép kilátás látszott a tájra és a nem túl távoli patakra, facsoportra. Majd kinyitotta az ajtót és maga előtt beengedett a házba. Bent a fényképekről ismert zárt verandára érkeztünk, mely világos volt, mert az összes ablakon ömlött be a fény. A nappali felé nyitva volt a kétszárnyú ajtó is, így oda is be lehetett látni innen. Ekkor zajt hallottam a konyha felöl, majd valaki kiáltott valamit, de szlovákul. Jiri felelt neki s mutatta, tegyem le a hátizsákomat és halkan mondta, vegyek fel valamit. Így elővettem a zsákomból a szabadidőruhámat, s sportcipőimet hozzá. Felöltöztem.
Ekkor beinvitált Jiri a nappaliba, majd azon át a konyhába irányított, ahol egy nálunk fiatalabb, hullámos gesztenye szőke hajú, világoskék szemű srác ténykedett. Éppen a kávét vette ki a kávéfőző alól és tette a már odakészített tányérok, csészék mellé. Most felém fordult s bemutatkozott: Pavel. Róbert, de csak Robi – mondtam én s kezet szorítottunk, de ő odahajolt, megpuszilt. Németül szólalt meg, hogy sajna nem tud magyarul, de sokat ért azért. Mutatta, hogy menjünk vissza a nappaliba, ahova jött utánunk, hozva a tálcát is. Közben Jiri felkiáltott: - Janek, gyere le! Hamarosan megnyikordult felettünk a padló és a lépcsőn lefelé jött egy korunkbeli srác, szintén szabadidő ruhában, rövidebb, fekete hajjal és sötétkék szemekkel. – Janek vagyok, szia. – köszönt s mutatkozott be, amit viszonoztam, de mi csak kezet szorítottunk egymással. Leültünk a kandallóban pattogó tűz elé, a kis asztalka mellé.
Mi, Jirivel egy kisebb kanapéra, a tűzzel szemben, mellém Janek, egy fatuskóra s vele szembe Pavel is egy hasonlóra. Nehezen indult a beszélgetés, de megindult, majd Pavel felállt és töltött mindenkinek a kávéból s mutatott a cukortartóra, tejtartóra és a habsprayra. Janek valamit mondott neki, mire felugrott, szégyenkezve kiszaladt a konyhába és kezében két kisebb teásdobozzal tért vissza. Odanyújtotta Janeknak.
- Én a tejszínhabra szórok kis fahéjat, kakaót, azzal bolondítom meg. – indokolta Janek.
- Te hogyan szereted? – kérdezte meg tőlem. Rá néztem s nevetve ennyit mondtam:
- Én frissen fejt, testmeleg tejjel szeretem. – válaszoltam Janeknek, de a többieknek is.
Jiri közben fordított Pavelnek, de megakadt, rám nézett, majd megértve elnevette magát és körbeírva lefordította az általam mondottakat. Pavel is megértette, de nevetése végén még annyit mondott, hogy a legközelebbi tej, már, mint kecsketej, a szomszéd tanyán van, mert ott vannak állatok is, hiszen télen-nyáron itt laknak. Kicsit még gondolkozott valamin, de Jiri és Janek egyszerre vihogott fel s néztek rám, majd Pavelre. Az értetlenül nézett rájuk vissza. Ekkor már én is nevettem. Pavel kicsit dühös lett, mire Janek megszólalt, valamit mondott neki szlovákul, amit Jiri így fordított le nekem:
- Majd este bepótolod Pavel, kivételesen nem én, hanem egy másik szolga fog megfejni.
- Aha, már értem. – mosolyodott el végre Pavel is. – Huhh, jól megijesztettetek, mert már azt hittem, itt és most fog megtörténni. – tromfolt rá még.
Nem nagyon folytatódott ez az ugratás, mert kintről beszélgetés hangja hallatszott, majd kinézve látszott, hogy újabbak érkeztek meg. Hamarosan azok is beljebb kerültek s bemutatkozás után már az asztalnál ültek. Csak az egyikük, Kristóf kávézott, a másikuk Zdenek nem. Neki Pavel teát hozott. Miután mindenki mondott pár szót bemutatkozásul, Jiri felszólítására már ott tartottunk, hogy kibővítve a tabuinkat, vágyainkat és álmainkat is megosztottuk a többiekkel. Kiderült, hogy Jiri mellett Janek dom még, a többiek subok, mint én, bár mikor mondtam, hogy switch is vagyok, akkor Pavel és Kristóf is bólogatott, hogy ők is azok. Kiderült, hogy síelni mindenki tud, de csak Jirivel űzzük s szeretjük mezítelenül is.
Mikor megakadt kis időre a beszélgetés, és Pavel is megjárta a konyhát, visszatért, Jiri ránézett, Pavel megszólalt:
- Igen, készen vagyok. Lehet asztalhoz menni, de segítség kell még.
- Rendben, segítünk. Megterítünk ott kint, de előtte mindenki vigye fel a cuccát a szobájába, hogy férjünk itt lent, majd irány a kézmosás is! – adta ki az ukázt Jiri s rám nézve mutatta, hogy menjünk fel, vive a hátizsákomat is.
Felérve mutatta, hogy a kisebb szobába menjek jobbra. Válasszak ágyat magamnak és a barátomnak. Ő a nagyszobába lépett be. Leültem az egyik ágyra, azon gondolkozva, hogy is tudjuk eltitkolni a meg nem érkezését. Kopogtatott és belépett Jiri. Megkérdezte mi a baj.
- Semmi válaszoltam, csak nem tudom, mi lehet a barátommal s a kocsival. Meg tudja-e s mikorra javíttatni. Rossz így, nem így terveztük.
- Kell segítség? Hívjuk fel s tolmácsolok. – ajánlotta rögtön Jiri.
- Nem szükséges, a nyelvvel elboldogul s nem elveszett ember. – nyugtattam meg nevetve. – Viszont kérhetem Tőled azt, hogy evés után nézzünk körül kettesben a környéken? – fogtam a tervünk szerint kérlelőre.
- Persze, semmi gond ezzel. Meg fogják érteni. – mondta intve a másik szoba felé. – Tudja barátod a koordinátáit a háznak, így idetalál, ugye? – kérdezte még meg tőlem.
- Igen, biztosan. Világjáró, még sehol sem tévedt el, még Velence sikátoraiban sem. – nyugtattam meg már vidáman Gyurit, aki észrevette a hangulatom javulását.
- Akkor menjünk enni! – szólalt meg, s már lentről is hallottuk Janek hangját:
- Asztalhoz, terítve és tálalva!
Mire leértünk már mindenki ott állt az asztalnál, de Pavel kezében a tálcán most kupicás poharak voltak.
- Borovicska. – mondta. – Egészségetekre! – szólt és körbekínálta. Mindenki vett, én is, bár halkan megjegyeztem, hogy általában nem iszom alkoholt, de ez kivétel lesz.
- Egészségünkre! Proszit! Na zdravé! – hangzott. Koccintottunk s mindenki lehajtotta.
- Gulyásleves lesz és sajat süteminyem utána. – hangzott a menü Paveltól magyarul .
- Éljen, akkor jó étvágyat! – szólt Jiri. – Együnk, hogy el ne hűljön! – tette hozzá még.
(folyt. köv.)