Találkozás a végeken (1)

Itt ismerkedtünk meg, majd hosszasan chateztünk, alig tudtuk abbahagyni, s még pár emailt is váltottunk, mikor megbeszéltük, hogy a következő hét egyik hétköznapján találkozunk nála, az egyik határszéli kis városkában. Leírta, hogyan találok oda, de megnyugtatott, hogy várni is fog a házuk előtt a járdán. Kocsival mentem, vive a felszerelésemet is magammal. Mikor beértem a városba rácsörögtem, majd magabiztosan haladtam az általa megadott útvonalon. Hamarosan már az utcájukban gurultam nem nagy sebességgel. Igaza volt, ami a sorházaik egyformaságát illeti. Már úgy véltem, közel lehetek, láttam is állni a járdaszélén valakit, aki felém, azaz a kocsi felé nézett, s ahogyan közeledtem hozzá, üdvözlésre emelte a karjait. Én azonban egészen közel érve, nem lassítottam, hanem elhaladtam mellette tovább. Néztem a visszapillantó tükörben őt és nem tettem semmit. Láttam, mint a felemelt kezeit csüggedten leengedi a teste mellé utánam fordulva és hitetlenkedve áll, néz ő is a kocsi után. Egy ideig semmi sem történt. Csak jó tíz méterre fékeztem le tőle, majd mégis hátramenetbe kapcsoltam. Lassan visszatolattam elé, majd túl rajta, mikor újra megálltam. Ő is lassan megfordult a tengelye körül, ahogyan elhaladtam újra mellette. Csalódás ült még az arcán. Csak akkor derült fel a tekintete, mikor látta, hogy megálltam és szemeink találkoztak, ahogyan egymást néztük. Már én is mosolyogtam, majd kiszálltam a kocsiból, felé léptem pár lépéssel s közel érve megszólítottam:
- Szia. Megjöttem, bár milyen hihetetlen is számodra.
- Szia. Örülök neked. Kérlek, kicsit menj vissza előre, majd tolass vissza ide a kapu elé! Azt addig kinyitom és be tudsz majd tolatni rajta. – mondta és mutatta.
- Igen, máris. – szóltam. Mikor betolattam a kapu elé, majd alá, leállítottam a motort, s kiszálltam a kocsiból. Ő, ez alatt, becsukta a kaput, majd már röpült felém és a nyakamba is ugrott, úgy csókolt össze-vissza, míg mondta közben:
- Nagyon örülök, tényleg, hogy itt vagy. Bár a vicced, azzal a továbbhaladással, meredek volt. Meg is állt a szívverésem tőle. Ennyire másnak képzeltél? Meglepődtél?
- Igen, kicsit meglepődtem, látva téged, ott, a járdán. – válaszoltam őszintén.
- Mi lepett meg bennem? Én ilyennek képzeltelek. – kérdezte és mondta évődve Balázs.
- Valahogyan másnak képzeltelek el. Arra még számítottam, hogy szőrös leszel az arcodon. Bajusz és/vagy sörte is elmegy, de ekkora vörös szakállra, hozzá ilyen kackiás, szintén rőt, vörös bajuszra, vállig érő dús, hullámos hajra nem számítottam. S akkor már – ha lehetek szemtelen – nagyon kíváncsi vagyok, hogy másutt milyen és mekkora a szőrzeted. Remélem, ott is ilyen színű . – kérdeztem meg.
- Majd hamarosan meg fogod látni. – felelte sejtelmesen Balázs. – Menjünk, gyere be!
- Várj! A felszerelést kiveszem a kocsiból s vigyük azt is, hogy már ne kelljen kijönni később érte, ide. – kiáltottam fel s cselekedtem. Kivettem a csomagtérből a szerszámos dobozt és a fekete sporttáskámat is. Majd hátranéztem Balázsra, de ott nem láttam, mert már a lépcső mellett állt. Fogta és átvette a dobozt, vitte s vezetett be a házba. Mikor beértünk az előszobába letette a kezéből, majd ennyit mondott:
- Készítettem neked, frissen kávét. Gyere, idd meg, előbb!
- Köszönöm. Figyelmes vagy, de ….öööö…. én a kávét csak frissen fejt, házi tejjel szeretem.  - nyögtem ki akadozva s hunyorogva. Balázs felkapta a fejét, komolyan rám nézett, hogy most viccelek-e. Mivel nem tudta eldönteni, ezért lassan megszólalt:
- Ez városi ház. Itt nincs tehén, de még kecske sem. – bökte ki, majd mikor ezt meghallotta, akkor rám bámult s elnevette magát. – Milyen nagy ökör vagyok. Kecske nincs, de egy bakkecske van, azt megfejheted majd később! – szólt, már megértve a célzásomat és nevetett, hahotázott rajta. Kézen fogva húzott maga után a konyháig, majd lenyomott az étkezőasztal mellé, s tette elém - szép készletet használva - a kávét, nyújtotta a cukrot és kis csuporban a tejet is. Huncutul megjegyezte rám nézve:
- Megteszi addig ez a tehéntej is a kávédba Uram, míg a bakkecskét meg tudod fejni?
Elnevettem magamat hallva ezt, s megnyugtattam, igen. Élvezettel ittam, kortyoltam a kávét.
- Kis időre magadra hagyhatlak Uram a kávézásodban? Nem fogsz megsértődni? De valamit elfelejtettem s azt el kellene most intéznem. – szólalt meg kérlelőn Balázs.
- Menj csak, jól elvagyok magamban is.  – nyugtattam meg és alaposan körbenéztem közben a konyhában. A konyha is célszerűen volt berendezve, minden kézre esett. Az ablakon át a kertbe is kiláttam. Takaros kert volt, a végén szépen felásva, de a virágos kert része is elrendezve, a gyümölcsfák törzsei fehérre meszelve, no meg az út melletti kövek is. De régen is láttam ilyent, még gyerekkoromban volt szokásos ez.
Nem is vettem észre nézelődésemben, hogy jó sok idő eltelt, mióta elment. Ekkor zajt hallottam magam mögül, hátra akartam fordulni az ablaktól, de Balázs hangját hallottam:
- Kérlek, ne fordulj hátra Uram! Várj egy kicsit még!
Ekkor éreztem, hogy Balázs valamit a hátamra terít s ekkor meg is szólalt újra:
- Most már megfordulhat Uram! Azt tesz, amit gondol a szolgájával, vagy a bakkecskéjével.  – s nevetett halkan.
Megfordulva láttam, hogy Balázs már nem áll, de térdel előttem a szőnyegen, felnézve rám és vizslatja a hatást. Frenetikus volt. Ott térdelt előttem pőrén, semmi textil rajta. Azaz mégis egy kis, falatnyi bőr tanga, ami alig takarta az alatta lévőt, s mellette mindenhol kitüremkedett a rőt szőre, dúsan. A mellkasán bőr-lánc mellényt viselt, ami a tanga alá is befutott. Most vettem csak észre, hogy reám meg egy piros köpenyt terített, mintegy hóhér-köpenyt.
- Jól nézel ki, de nem bakkecskének! Vezess, mihamarabb foglalkozni akarok a testeddel, no meg a lelkeddel! – folytattam évődve. – A kávéd finom volt, remélem a következők is azok lesznek!
Közben Balázs ezt hallva a nyakörvéről lógó póráza végét a kezembe adta, majd elindult ki a konyhából, végig a folyosón négykézlábon ment, s megállt az egyik legutolsó ajtónál, amit kinyitott. Majd elindult lefelé a lépcsőn a pincébe, ahova követtem. Leérve a kis előtérből kinyitott egy másik ajtót s oda is négykézlábon mászott be előttem, de én a meglepetéstől megálltam az ajtóban. A kinyílt ajtó mögött egy komplett kínzószoba képe tárult fel előttem. Végre beljebb léptem s megdicsértem Balázst a látványért. Ekkor felnézett rám s engedélyt kért, hogy lehozhassa a dobozomat ide s megkérdezte, hogy a sporttáska is kell-e? Megnyugtattam, hogy az maradhat, de közben visszadobtam a vállára a póráza végét. Balázs ezt érezve vidáman felállt, s felszaladt, majd sietett vissza a dobozzal hozzám. Letette elém a dobozt s már újra előttem térdelt, de a padozatot nézte újra.
- Rendben szolga, ezért dicséretet érdemelsz, de van azért, amiért büntetést. – kezdtem.
- Miért? Mi rosszat tettem, vagy mit rosszul? – kérdezte meg azonnal Balázs, de most sem nézett fel rám.
- Először is, még fent, ezt mondtad: „Kérlek, ne fordulj hátra Uram! Várj egy kicsit még!” Majd a következő mondatod már ez volt: „Most már megfordulhat Uram!” Másodszor pedig most, itt kimaradt valami. – szóltam szigorúan.
- Igen, bocsánat, Uram! Az Uram szó maradt le az előbbiek végén. Sajnálom. – vágott közbe Balázs.
- Igen, így van, de harmadszor pedig közbekotyogtál, mint egy kávéfőző, s úgy, akkor beszéltél, mikor még nem adtam engedélyt a szólásodra. – fejeztem be a hibák felsorolását komolyan és iparkodtam, hogy keményen csengjen a hangom. Sikerült. Balázs lehajtott fejjel állt és várt.
- Akkor megkapod mindezekért a büntetésedet itt és most! Állj fel, kis terpeszbe, oda az András-kereszt elé! Kikötlek és jön a büntetésed. – mondtam és így is tettem. Elővettem a csukló- és bokabilincseket, feltettem rá és a karabinerekkel széthúzva rögzítettem a kezeit és lábait. X alakban állt előttem.
Ekkor csengetést hallottunk. Én kérdőn Balázsra néztem, mert abban maradtunk nem jöhet senki, de nem zavartatta magát, hanem megjegyezte, hogy biztosan a barátja érkezett meg.
(folyt. köv.)