Sub percek

"Olyan vagy, mint egy panda." - mondja.
Igen. A könnyeimtől elfojt a fekete smink a szememen és tényleg egy pandára hasonlítok. Nem akartam sírni, tényleg nem! Minél tovább akartam volna bírni az ütéseket, a gyötrést, de már rég túlhaladt a határaimon. Korbácsolások sorozatán vagyok túl. Ott ütött, ahol ért, főleg a fenekemen és a melleimen. Közben a kezeim a hátam mögött, összekulcsolva, kötelek nélkül. Mindössze a nyakörvem van rajtam, így állított teljesen meztelenül a hatalmas tükör elé, hogy teljes rálátást kaphasson a testemre. A testemre, ami már mostanra tele lett foltokkal és csíkokkal a verésektől...
Nekem a könnyeim folynak lassan, végig az arcomon. Nem akarok sírni, de nem tudom megnyugodni. Elém áll, megcsókol, puhán, kedvesen. Majd a szemembe néz és nyugtató szavakkal halmoz el.
"Igazán ügyes voltál. Elégedett vagyok veled. Nem sokan bírnának ennyit elviselni, mint te." - hirtelen rácsap a fenekemre: "Látod, te erre csak felszisszensz, de más már sikított volna."
A tény, hogy elégedett és jól szórakozik velem, örömmel tölt el, és megnyugodok. Újabb csókváltás után belemarkol a hajamba, hátrafeszíti a fejem, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek. Majd váratlanul lekever egy pofont. Utána még egyet, és egy harmadikat is. Aztán elengedi a hajam és a nyakörvemnél fogva bevezet maga után a hálóba. Térdre kényszerít.
"Vedd le a cipőmet!" - hangzik az utasítás. Örömmel teszem, amit mond. Következő lépésben a ruháitól szabadítom meg. Mikor más semmi zavaró gönc nincs rajta, rálök az ágyra és keményen a magáévá tesz.
"Jó téged dugni." - mondja.
Hmm... Hízelgő. Tény, hogy én is élvezem az együttlét minden percét.
Miután végzett, kimerülve fekszünk egymás mellett.
"Lassan indulnom kell." - mondom. "Haza kellene érnem időben." - hisz már este 10 is elmúlt, engem pedig várnak otthon.
Bele telt pár percbe, hogy feltápászkodtunk az ágyból és felöltöztünk. Már az előszobában vagyunk, mikor elé állok, megcsókolom és hosszú percekig hozzásimulok. Nem akarom elengedni.
"Ne húzd ki a gyufát!" - figyelmeztet.
"Miért ne?"
"Mert kénytelen leszek téged újra elverni és megdugni, te pedig el fogsz késni otthonról." - amilyen komolyan hangzott a válasz, épp annyira vagyok biztos benne, hogy ő is ezt akarja. Újra megcsókolom. Hosszan, szenvedélyesen. Mikor a keze elindult, hogy a hajamba markoljon, tudtam, hogy elértem a célom...
Belemarkol a hajamba, hátrafeszíti a fejem és a szabad kezével lekever egy pofont. Megfogja a csuklóm és berángat a hálóba.
"Vetkőzz!" - hangzik a parancs.
Örömmel! - gondolom magamban.
Lovaglópálcát vesz elő. Megcsókol, mivel szinte egy időben jön is az első csapás. Nem volt nagyon erős. A többi sem. Inkább nevelés jellegű, mint hogy büntetés lenne. Hosszú perceken keresztül szórakoztatja magát el a verésemmel. Közben megjegyzem magamban, hogy jól áll a pálca a kezében. Illik hozzá. Élvezem nézni, miközben rajtam dolgozik. Látszik rajta, mennyire élvezi. Nem tagadhatná le...
Mikor végez a fenyítésemmel és helyére teszi a pálcát, engem beküld a hálóba. Jön ő is utánam és még fel sem fogom mi történik, mikor már előtte térdelek és keményen szopat. Pár perc múlva felrángat az ágyra és újra magáévá tesz. Miután végzett, lekever egy pofont.
"Mondtam, hogy ne húzd ki a gyufát!" - mondja, de szinte már nevet közben.
Rövid pihenés és erőgyűjtés után feltápászkodunk, elkészülünk és indulunk. Haza kísér, mint mindig...