Tengerparti kaland (4)

Az előző rész a fürdés befejezésével, öltözéssel, majd távozással zárult, miközben az önkéntes segítőnk, a helyi srác is velünk jött ki onnan. A lányok már nagyon vártak minket, és főleg a srácaikat, akiktől azonnali élménybeszámolókat követeltek, amit tátott szájjal hallgattak. Azon két srác közül az egyik közben odalépett hozzánk, akik mégis bejöttek velünk a csajaik ellenkezésére, de egyedül érkezett és gyorsan ezt mondta:
- Kérlek, ne is említsétek meg a csajomnak, hogy bent mi minden volt, történt velünk. Mi leadtunk egy óhéber dumát Nekik erről, s most a barátom szóval tartja Őket, míg én idejöttem hozzátok. Viszont a srác velem is szemezett – intett a szemével a helyi srácra - én is vele, szimpatikus is, de nem tudom, hogyan oldhatnánk meg a dolgot, hogy összejöjjön. Segítetek ebben nekem? – hadarta el szinte egy szuszra.
- Velünk fog vacsorázni a szállodánkban, majd nálunk lesz a szobánkban. 620-as, ha el tudsz lépni valamikor. – mondtam segítőkészen. Az megköszönte a válaszomat s már viharzott is vissza a négyesükhöz. Én pedig gyorsan elmondtam a srácunknak, hogy Ő is értse s egyben meg is kérdeztem: - Tényleg. Ráérnél velünk vacsorázni a szállodánkban, majd utána fent a szobánkban meghívunk egy-két italra.
- Igen, köszönöm – kezdte szabadkozva, majd így folytatta: - én idevalósi vagyok, látszik is rajtam, hogy jutok be a szállótokba? Nem fognak beengedni engemet. – konyult le a szája széle.
- Azt csak bízd rám! – nyugtattam meg. – Jössz velünk és senki sem fog, mer megállítani velünk. Igaz Alex?
- Igen, így van, ahogyan Ákos mondja. – bólintott erre Alex is, de hozzátette: - Viszont én úgy gondolnám, hogy egy-két italon túl még más is beleférne az estébe, nem csak a sráccal esetleg, hanem…. – szólt reménykedve. Én persze fordítottam, majd a végén hozzátettem: - Ne szaladj előre Alex! Előbb vacsorázunk, majd pár ital, a többiről később, mert még semmi sem biztos.
- Akkor én is bemutatkoznék, mert erre még nem volt lehetőségem, vagy eddig nem volt fontos. Anton a nevem. Tudjátok, az Antoniusból származik, latin eredetű és apám pont ezért választotta, hogy a szerb-horvát időszakban latin keresztnevem legyen, ami cirill betűkkel, de latinosan is írható. – fejezte be a bemutatkozását.
- Ákos, Alex – mondtuk mi, kezet is szorítottunk, majd Anton kezdeményezésére puszik is lecsattantak kölcsönösen.
A többiek már jócskán előttünk jártak, de egy sarkon megálltak s bevártak minket, mert nem voltak biztosak az irányban. Én mutattam merre megyünk, majd még ott, a sarkon, Antont bemutattam a társaságnak. Mondtam angolul tud, így aki tudott, az már angolul mutatkozott be s csak páruknak kellett segítség ehhez. Észrevettem, hogy Zsolt nagyon is megszorította Anton kezét a bemutatkozásakor és merőn a szemébe is nézett, majd gyorsan bemutatta a barátnőjét is, hogy ne legyen feltűnő, de még a barátját és annak barátnőjét is. (Zsolt jól beszél angolul, könnyen, folyékonyan. – állapítottam meg magamban.) Hamarosan megérkeztünk a szállodánkba. A recepciónál elkértük a kulcsainkat, majd felmentünk a szobáinkba azzal, hogy fél óra múlva megyünk vacsorázni, ott találkozunk.
Fent kihasználtuk az időt és a teraszon kicsit barackoztunk, amit Anton nagyon élvezett. Ízlett Neki az ital, de a mellé kapott, lopott puszik, már nyelves csókok is. Többre most nem volt idő, gyors kézmosás után indultunk lefelé. Milyen meglepetés, a liftnél Zsoltékba ütköztünk. Beszállva kicsit szűken voltunk, így „lapjával” álltunk a hat emeleten át a liftben, míg leértünk. Az étteremben, mi hármasban, a tegnapi, szélső asztalunk felé indultunk, de Zsolték kérték, javasolták, hogy üljünk hozzájuk, hiszen az nagyobb asztal s van még ott hely nekünk is. Csodálkoztam, mert Zsolt barátnője is igen jó angolsággal szólalt meg s invitálta oda Antont s minket is persze. Beleegyeztünk, majd kellemes csevegéssel telt el a vacsora. A svédasztalos kiszolgálás könnyebbé is tette nem csak az ételválasztást, de a közbeni szükséges mozgásaink azt is, hogy Zsolt és Anton, ha pár percig is, beszélgethessenek kettesben, míg a borukra vártak poharukkal a kezükben a távoli asztalnál, fülelő fülek nélkül. Mi addig a barátnőjével csevegtünk az asztalnál, annak meséltünk sztorikat, amin nagyokat nevetett. Hamarosan újra teljes létszámban ültünk az asztalnál, majd a pincér arra tolta a kiskocsiját és fagylaltot kínált arról. Persze mindenki kért abból is desszertnek. A vacsora végeztével tengerparti sétát javasoltam levezetésül és mozgásul. Anton elemében volt, mert elvezetett minket egy kisebb helyre, ahol pár lépcsőn egy kis kilátóhoz jutottunk és némi aprópénz bedobásával még kukkolhattunk is, nem csak a tengert, de a közelebbi házak teraszát, kertjét.
Hazafelé a szállodához érve Anton kis türelmet kért, megkérdezte a szobaszámunkat, majd belépett. Jó idő múlva keveredett elő ismét, huncut mosollyal a szája szegletében, és megkérdezte és nézett a társaság tagjaira:
- Ki undorodik a dohánytól és annak füstjétől?
- Egyikünk sem, ha jól gondolom. – feleltem én. – A fiatalok cigiznek, Alex is, csak én nem, de ettől még szívhatjátok előttem is. – mondtam engedékenyen.
- Nem egészen erre gondoltam. – szólalt meg még mindig huncut mosollyal Anton. – Hanem más valamire. Szíves engedelmeddel rendeltem egy vízipipát a szobád teraszára, ma éjszakára tíz csutorával. Mindjárt felviszik.
- Remek, mindig is szerettem volna kipróbálni. – kiáltott fel Alex, de Zsolt és a barátja is csatlakozott. A barátnők is lelkesek voltak erre.
- Akkor gyertek át hozzánk! – mondtam. – Vízipipa is lesz, barackunk is még akad.
- Nekünk van viszkink is, azt is hozzuk. – szólt Zsolt barátnője.
- Mi csak magunkat tudjuk vinni. – szellemeskedett a barát, de leintettük.
- Akkor siessetek! – szólt Alex is, mikor kiléptünk a liftből s ki-ki ment, a szobájába.
Nem sokára sorra érkeztek a többiek is kettesével. Végül a barát is szerzett egy üveg piát a bárból, így indultunk az éjszakának. Leölve először sorba megszívtuk a vízipipát, még én is megkóstoltam, de nem ízlett, így meghagytam nekik az élvezését. Töltöttem, ittunk, majd még pár kör gyorsan legurult a lányoknál is. Egyre emelkedettebb lett a hangulat, viccek hangzottak el angolul és magyarul is s Zsolttal felváltva tolmácsoltunk Antonnak. Jó idő eltelt, mikor kopogtak az ajtón s egy pincér lépett be, hozott parázstartóban még parazsat a pipához. A pincér után nem sokkal a két lány búcsúzott, jó mulatást kívánt a további kan-bulihoz és elment aludni. Ugyan figyelmeztettek, hogy holnap kirándulás is lesz még, meg hosszú út hazáig, de ott hagyták a srácaikat nálunk.
Mi még lelkesen beszélgettünk, ők szívták a pipát, mikor az barát is felállt, majd bement a szobánkba s jó ideig nem is tért vissza. Végre elmentem megnézni mit csinál. Aludt az egyik ágyon, hason fekve. (Magamban megdicsértem, mert nem ment haza, így fedezte Zsoltot.) Kimenve karon fogtam egy idő után Alexet s bevittem a szobába. Kint Anton és Zsolt pedig élt a lehetőséggel, hosszan és alaposan. Már mi is majdnem elaludtunk, mikor Zsolt bejött, hogy mennie kellene s köszön mindent, amit érte tettünk. Felrázta a barátját és hazavitte magával. Mivel Anton nem jött be a teraszról, így mi mentünk ki hozzá. Még ittunk egy körbarackot, mert azt kért és Alex-szal elszívták a vízipipa maradékát, de ehhez már nem kellett ruha sem. A langyos szellő jólesően simogatta a bőrünket, amit nem csak az, de már kezeink is megtettek. Hosszan jártak egymáson, de különösen figyeltünk arra, hogy Anton mindig dédelgetve legyen, bár ő is figyelt erre felénk. Hamarosan már hármasban annyira össze voltunk gabalyodva, hogy szét kellett válnunk. Anton és Alex egymásra nézett, majd Anton hajolt le, azaz térdelt Alex elé és kezdte szopni a farkát. Én addig megkerültem és bekenve a síkosítóval és gumit húzva elkezdtem bejáratni az ánuszát. Anton már örömmel és kéjjel nyögdécselt, amihez Alex is csatlakozott, főleg mikor kispriccelt Antonra, gyorsan utána Anton is elment. Most engem vettek ketten is kezelésbe s hamarosan követtem őket.
(folyt. köv.)