Forradalom

„Minek a bánat,
Fogyaszt, gyötör,
Jó borban támad
A tűz, a gyönyör.
Éljed az életed,
Keresd az élveket,
Rövid a mámor
S már a sír befed.”

(részlet: Beaumarchais; A Sevillai Borbély, Figaro dala )




Sofia.


1781-ben, rögtön a nagy forradalom után más lett a világ. Addig az urak uralkodtak, a pór nyögte a béklyót. Most az urak uralkodnak, s a többi nyög.
Az utolsó osztrák is elhagyta a várost Lillet. Az ostrom nyolc hosszú évig tartott, de a lakók nem adták fel, az ellenséges tüzérség dacára kitartottak. Luie Rameau báró nagyvonalú adományai nagy segítségére voltak az újjáépítőknek. A Rameau család egész Flandria grófjáig vezeti vissza származását.
A család uradalma a legnagyobb a Nord-Pas-de- Calais régióban, kastélyuk a tengerparton áll, számtalan földbirtok és erdő veszi körül, ami mind-mind az ő tulajdonukban áll.
A báró felesége nagy dáma hírében áll, a birtok mindig nyüzsög a kékvérűek hadától. Mindenféle pojácák, önjelölt kalandorok, poéták, s mind, kik fejüket nem hagyták el a Párizs sugárútján. A báróné szereti, ha körül zsongják, sőt; ha csak őt zsongják körbe. Mindig a legújabb párizsi, vagy londoni divat szerint öltözködik, a báró úr nem sajnálja a pénzt, ha hitveséről van szó, mert a báróné szeret lovagolni és a gyeplőt keményen tartja. Sejti is mindenki, hogy a kantár kinek a fején van a birtokon.
Sok az udvarló is, mert a báró úr kicsiny lány, a mindössze tizenkilenc esztendős Sofia nem rég tért haza Párizsból. Ő már az új, a forradalom utáni generáció képviselője, nyitott, okos, látni és tapasztalni akaró. Nap-sárga haja, tündököl a fényben, s megigéz minden élőt, ki arra ránéz. Szeme, mint a normand erdő, sűrű, de nem szúrós, s a fényben smaragdos.
Sokat változott. Párizs nem a vidék, ott minden újuló, módi, s felkavaró, gyors, viharos. Párizs megöl, s feltámaszt, Párizs maga a szemlélet. A vidék, változatlan, a szülői táj ortodox, elmúló, meg nem újuló, fel nem éledő.
Nem akart jönni vissza, de egy szemeszter letelt, s most három hónap, csupa táj, a szíve fáj, vissza vágy, a város hívja már. Lille nem Párizs ugyan, de a bohémia ide is elért, hisz átmenet ez a hely, a londoni, s flandr, porosz gondolkodóknak. Talán itt is talál majd az új szellemből. Majd másnap, behajtat Lille-be, ma fáradt.
Az este csendes a birtokon, csak az óceán hangja hallatszik, ahogy a hullámok a három kilométerre levő part szikláinak csapodnak dübörögve. Enyhe pajzán szellő oson át a kastély monumentális folyosóin. A cselédnép, már rég alszik, a dolog fárasztó, és a pór nem lumpol. Sofia hatalmas hálószobájában, gyertyafény mellett Diderot olvas, „ Talán mert fogalmam sincs, hova menjek, mert ifjú és tapasztalatlan vagyok, és félek a nyomortól, az elzülléstől. Mindig bezárva éltem, és Párizson kívül elveszettnek érzem magam. Talán mindez nem is igaz; de én mindenesetre így érzem. Uram, csak önön fordul meg, ha nem lesz hova mennem, s ha nem tudom, mi lesz velem.” (részlet: Denis Diderot, Az apáca). A sorok olvasása közben felsóhajt, mint a rab, ki csak emlékeiből éli a szabadságot. A cselédek vezetőjének nyolcéves fia Pierre egy órája töltötte meg forró vízzel Sofia bain-jának kádját, mielőtt ő is elment aludni. Ez a bain a hálója mellett külön bejáratú a szó szoros értelmében fürdőszoba. Kizárólag erre használják. A víz elérte a kellő hőmérsékletet. Sofia letette baldachinos ágyára könyvét, majd felállt, s átsétált impozáns szobáján egyenesen a fürdőszobába. Kádja óriási öntvény mű. A pára még nem szált le teljesen, a szoba sejtelmes felhőbe burkolódzott. A lány jázmin fehér selyem hálójában oda lebegett a felhőkön a kádhoz. A fényt csak a gyertyák adták, amiket még Pierre gyújtott meg kérésére, így az egész szoba lidérces látványt nyújtott, ahogy a gőzfelhőkön táncoltak a fények s árnyékok. A fürdés a forradalom után lett népszerű, sorra nyíltak a párizsi fürdőházak, még a nép körében is terjedt. A saját fürdőszoba viszont úri privilégiumnak számított, főleg vidéken.
A hálóruha frappáns mozdulattal, hamar lekerült testéről. Sofia nem számított magasnak, de százhatvan centis törékeny teste, asszertív jellemet takart. Hamvas bőre, mint az Erdei holdviola virága, amire haja, mint napfény zúdult, vállai lágyan íveltek, köldöke alkotója ízlését dicséri, intim szőrzete magasztos. Lábai mint őzsutáé, kecsesek, keblei mint a Mont Blanc csúcsa. Jobb lábfejét belemártja a vízbe, hogy érezze, alkalmas e arra, hogy gótikus testét belemártsa. Igen. Lassan bele áll, picit pajkosan rugdos a vízben, aztán mint reggeli köd ereszkedik guggolásba. Ekkor vulvája is kitekint menedékéből. Tengeri szivacs merül, vízzel telve simul végig testén, vállaktól halad lefelé, mellek, kicsit körkörösen időzik barna ágaskodó gombocskáin. Libabőrös lett. Hasa, mint a siralom völgye, aki ott adhatja ki bánatát, sírva ad hálát. Felső teste már vizes, combok, majd lábszár, lábfej a kádszélén hajolva mossa bokáját, gyertyaláng táncol téli körte popsiján. A kádban állva, mint görög istennő szobor hat. Szivacsot vízbe mártja, az meg csak iszik, mint sivatagban eltévedt kóbor vándor, ki oázisra talált.
Felegyenesedik. Langymeleg nedvvel dús alkalmatosság évődő játszótársra talált. Beledörzsöli pinájába, két kézzel, mellei előre feszülnek, bimbói az égféle rimánkodnak, szeme csukva, nyög, sóhajt, nedves víz csorog combjain.
Dörzsöli fel, le; fel, le. Pucsít, szája szélét nyalja, szivacsot beljebb, s beljebb nyomja. Halk hörgés, kielégülés. A víz kihűlt, leszállt az éj. Sofia már nem olyan mint rég.


Folyt köv.