Tündérmese – nagyoknak I.

Tündérek és boszorkányok, sárkányok és lovagok idejében hittünk a mesékben, ma már szükségünk van rájuk, szükségünk van a hitre

A mese, az csak mese, szereplői kitalált személyek,
bárminemű hasonlóság felfedezését ki kérem magamnak!



Az étkezőben ültek, gyönyörűen terített asztalnál, gyertyafénynél. A vázában virág, az asztal közepén… Az étel ínycsiklandó illata belengte a szobát.

Ritka alkalom, hogy a sub az asztalnál ülhet, felöltözve, és együtt ehet az Úrnőjével, de most ezt kiérdemelte. Gondoskodott a patyolat tisztaságról, az édeni hangulatról, isteni ételeket készített, lefürödve, frissen, üdén várta haza gazdáját. A hálószobában, az ágyra készítette a hölgy kedvenc ruháit, azt a fekete, spagettipántos kisestélyit, ami elől szinte nyakig zárt, de hátul derékig dekoltált, és szinte fenékig sliccelt. Annyira elegáns volt, egyszerű, de mégis... A sub ezt szerette a legjobba Úrnőjén látni. Fekete francia-bugyit készített mellé, és a régi időket idéző, hátul varrt harisnyát, a legszebb fekete tűsarkú cipőt. Mellé egy lágy esésű, hosszú fekete stólát.

Mikor az Úrnő hazaért, a szolga némán, szótlanul hajolt meg előtte, lesegítette a kabátját, majd a karját nyújtotta, és bekísérte imádottját a fürdőszobába. A víz kellemesen forró, épp ahogy azt az Úrnő szereti. Szemét lesütve, szégyenlős arccal segédkezett a vetkőzésben, fürdetésben. Meghitt pillanatok voltak ezek. Szavak, szitkok nélkül. Csak egymáséi voltak, csendben, szótlanul. Az Úrnő felállt a kádban és fejbiccentéssel jelezte, hogy kész van. Szolgája hatalmas hófehér törölközőt tartott elé, és lágyan, átölelve tekerte bele szerelmét. Újabb fejbiccentéssel jelezte a szép hölgy, hogy a szolga marad… ő pedig átment a szobába, és édes, lágy mosollyal az arcán mindent felvett, ami elő lett készítve, majd dívaként vonult az étkezőbe.

Szolgája az asztalhoz kísérte, hellyel kínálta, betolta alá a széket, szalvétát tett a nő ölébe, és tálalta az ételt. Majd megállt az Úrnő háta mögött, kezeit összekulcsolva nézte a földet.
- Ülj le mellém. – kérte az úrnő – tudod, hogy nem szeretek egyedül enni.
A szolga kissé félszegen foglalt helyet, tekintetét az üres tányérra szegezte.
- Egyél Te is!!! – hangzott a parancs. És a szolga magának is szedett.

Lágy zene szólt, az Úrnő szolgájának csacsogott, pedikűrösről, fodrászról, az aznapi tárgyalásairól, kettejük dolga szóba sem jött. A szolga figyelmes volt, és ahogy ürült a pohár, újra töltött a nemes borból. Így költötték el a vacsorát… A szolga leszedte az asztalt, s közben abban reménykedett, hogy az est hátralévő részét is együtt tölthetik, meghitten, gyengéden.

De tévedett. Megfeledkezett a desszertről. Pedig tudta… tudta egész nap, hogy valamit elfelejt, hogy valamit vét… de fogalma sem volt róla, mekkorát.
Mikor az asztalon már csak a virág és a borospohár állt, az Úrnő azt mondta szolgájának, vetkőzzön meztelenre, üljön vissza a székére, és várjon. Ebben a pillanatban tudta a férfi, hogy miről feledkezett meg. Arca elsápadt, mindene remegett. A Úrnő kiment… majd mikor visszatért, mintha nem is az a nő lépett volna az étkezőbe, aki elhagyta azt.

Égő vörös haja kiengedve, buján göndörödve hullámzott a vállán, szemhéja zöldre festve, amitől még kékebben izzott a tekintete. Ajkain vérvörös rúzs. Fehér, nagy galléros blúzán szorosra húzott bőrfűző, alatta apró, fekete bőrszoknya. Kedvenc csizmáját viselte, kezén kesztyű. Jobbját rejtélyesen a háta mögött tartotta, benne vékony kötél-tekercs, kis bőrzacskó csipeszekkel, kés és pálca. Az eszközöket az asztalra tette.
- Menj, hozz kanalakat! – a szolga elképedve, de némán teljesítette a parancsot. Az étkezőfiókba markolva az összes kanalat kivette és az asztalra tette. Nem tudta, mit tegyen, szemét lesütve állt az asztal mellett. A nő fogta a szolga székét, és az asztal mellé fordította.
- Áll ide! Terpesz! – a szolga a szék előtt állt, lábait 20 cm-re nyitva.
- Ez neked terpesz?! – az Úrnő nem várta meg, hogy szolgája megmozduljon, lábával a szolga lába közé nyúlt és terpeszbe rúgta lábait. Ez után csend volt ismét. Csak a kötél surrogását lehetett hallani…

A nő a férfi minkét combjára hurkokat kötött – olyan szorosan, hogy az a húsába vágott. Ugyanezt tette a karjával is, hónalj alatt, a kötéseknek hosszú véget hagyva. Szó nélkül a székre nyomta a szolgát, lábait terpeszbe, kezeit hátradobva. A csuklókat és a bokákat a szék alatt keresztben kötötte össze, gyorsan mozgott, nem foglalkozott a kötelék megszorításával.
A combokról lógó köteleket is átvezette a szék alatt, és az előbbi kötelékhez erősítette. Majd a vállkövetkezett. A szék háttámláján lévő réseken vezette át a köteleket, és egymáshoz kötötte azokat. A szolga kissé meglepődött azon, hogy Úrnője ilyen hevenyészett, laza kötözést csinál. Ez nyilván az arcára íródott, hisz a következő pillanatban már égett, perzselt a pofon.

Az Úrnő elvett egy kanalat az asztalról, lehajolt, és a szék alatt, a kötelek kereszteződésébe szúrta, majd tekert rajtuk néhányat. A szolga érezte, ahogy a kötelek kezdenek megfeszülni. A következő kanál a háttámla mögé került, és a lentihez hasonló feszességűre tekerte a kötést. Az Úrnő elégedetten nézett végig munkáján, majd az asztalhoz lépve megitta a borát.
- Kérek még! – a szolga látta már csúfos végét. Egy parancs, amit nem teljesíthet…
- Nem hallod, koszos ribanc? Kérek még!
De a szolga nem tehetett semmit. Szégyenébe belevörösödve bámulta a szőnyeget, tekintetét nem merte felemelni, a parancsra válaszolni, ellenkezni méginkább….
Az Úrnő a székhez lépett ismét, és tekert még jónéhányat a kanalakon. A kötések egyre szorosabbak lettek, egyre elviselhetetlenebbül vágtak be a szolga húsába, izületeibe. Az igyekezett helyezkedni, hogy enyhítsen a kínon, de ahogy a kötél egy kicsit is engedett, a nő ismét szorított rajtuk. A szolga minden bordája kilátszott, ahogy megfeszült a mellkasa. Comjain és karjain az izmok kirajzolódtak, az erek kidagadtak. De csak tűrt, szótlanul.

Mikor a szolga teste úgy megfeszült a széken, mint az íj húrja, az izmok és inak nem engedtek tovább, az Úrnő a szolga elé húzta a székét, és lovagló ülésben leült. A férfi tekintete önkéntelenül a szoknya alá tévedt, melyre újabb pofon volt a figyelmeztetés. A kis bőrzacskó, amiben a fémcsipeszek voltak, az Úrnő ölében pihent. Az belenyúlt, és szépen egyenként elővéve használta fel – mindet. Jutott a mellbimbókra, fitymára, zacskóra bőven, és még a köldököt is virággá varázsolta velük.


Jobb lábát a férfi ölébe tette, csizmája sarka a herezacskót nyomta, talpával a péniszét taposta. Kényelmesen hátradőlve bal lábát a szolga mellkasára tette, a sarkot a bordák közé mélyítve, az orral a mellbimbón lévő csipeszt lökögette. Tudta jól, hogy subjának ezzel erekciót okoz. Érezte, hogy a csizma talpa alatt mocorogni kezd a férfiasság, ezért egyre erősebben taposta azt. Az Úrnő szinte észrevétlen nyúl a pálcáért, és a szolgát simogatja, izgatja vele… másik kezével saját testét kényezteti, a melleit, majd fel, a nyakát, aztán ujját a szájába téve szopogatja kéjesen. Majd ismét le, s az apró szoknya alá nyúl. Ujjai végigszántják a szeméremajkakat, köztük a csiklóra találva. Majd a vágy nedveit nyalogatja ismét. Közben a szolga minden rezdülését, minden nyögését és sóhajtását hatalmas pálcaütésekkel jutalmazza.

A férfi megfeszült teste, minden porcikája teljesen elzsibbadt, nem érzett fájdalmat többé. Ettől a perctől élvezte a büntetést.

Az Úrnő ismét a kis szoknya alá nyúl, fel, az örömöt adó, szűk kehelybe, és ujjával ismét a nedvekből merít. Elhúzza illatos kezét a szolga orra előtt, a nedűből a mellére ken, majd arcára, szájára a többit, és egészen közel hajol…. A szolga férfiassága minden intelem és megtorlás ellenére új erőre kap. Az Úrnő leveszi lábait a subról, hirtelen mozdulattal feláll, fel a székre, jobbjával péniszre taposva, balját az asztalra teszi. A férfi hajába markol, és arcát a puncijába nyomja. – Nyald! – hallatszik az ellentmondást nem tűrő hang. – Erősebben! Ez neked nyalás?! – Pofonok csatannak, cuppogás hallatszik, a szolga nyalja, szívja, harapja a csiklót, a szeméremajkakat, nyelvével a hüvelyben kutakodik mind mélyebbre tova azt. Úrnője pedig két kézzel nyomja a fejét – már szinte fuldoklásig – a punciba. Majd egyik kezével odanyúl és széthúzza az ajkakat, hogy puncija kitárulkozva fogadja be az izgató nyelvet. Átadja magát az élvezetnek, mindene remeg, spriccelve jut az orgazmusig, szinte öntudatlan… Leszáll a székről, lenyalja a sub arcáról saját nedveit, közben keze a csipeszek után kutat. Lágyan masszírozni kezdi a pénisz és herét, hogy az élet visszatérjen belé. Szelíd tekintettel néz a szolgája szemébe, ahogy annak eltorzul az arca a fájdalomtól, és halkan csitítja. De ahogy a vér visszatér a tagba és új életre kél, az izgalom újult erővel önti el a férfi testét, és pénisze duzzadni kezd.

-Hát nem volt még elég? – kérdi a nő, haragra gyúlva, szemei szikrát szórnak. A szolga ölébe pattan, és megerőszakolja… Vadul, keményen lovagol, minden dühét beleadva, és szórja rá a szitkait. Ahol éri, üti a szolgát, tenyérrel, ököllel, körmeit a húsába vájja és végigszántja a testét száz helyen. A férfi szemében rettegés ül, halkan könyörög: Hagyd abba, kérlek… nagyon fáj. Véresre verve, porrá zúzva, földig alázva ül a széken tehetetlenül.

A következő pillanatban a nő mérge hirtelen elillan, minden energiája odavés, tekintete megszelidül, arca kisimul, némi zavart mosoly ül a szája sarkaiban. Ráébred, hogy mit tett. Feláll, mindkét lába a földön. A szolga nyakát átölelve húzza fejét a keblére, majd arcát két kezében tartva néz rá szelíden. Szerelemmel. Törődéssel. Gyengéden. Lágy dallamot dúdol halkan, babusgatja az összetört subot. Majd fogja a kést, és a köteleket elvágva megszabadítja, majd a székére ölébe húzza a férfit. Átöleli a férfit, tág szemekkel, ártatlan hangon megkérdi tőle: Bántottalak?

Szomorúság járja át a lelkük, édes boldogság ez… most egymáséi, csendes szerelemben.