RÓZSAKOPORSÓ

Constanza de Castilla rejtek-kapun át érkezett a coimbrai Szent Klára kolostorba. A dormitórium alatti pincében, hol vétlen vétkező novíciák szenvedik el a rájuk kirótt, kemény penitenciákat, falhoz láncolták egyik udvarhölgyét: Inez de Castrót.
- Mindenről tudok,- Constanza királyné felemelte az asztalkára készített korbácsot.
- Szeretem Pedrót,- mondta Inez,- hiába kínzol, nem tagadom meg a szerelmünket...
- Ne vedd királyom nevét a szádra!- ledobta súlyos köntösét, meglebbentek a fáklyalángok.
- Távozzatok!- kettesben maradt a királyi hitves és királyi szerető, e pincében most kínzó és áldozat.

I.Pedro megcsókolta Braga püspökének pápai gyűrűjét.
- Maradj csak térden, mert bűnös vagy!,- inkább szelíden, mint megrovóan beszélt az idős férfi.
- Szabadítsd ki Inezt a kolostorból, én magam nem mehetek el érte!
- Vajon miért nem? Mindenki tud titkos hitvesedről. Arról nem, hogy Constanza királyné tegnap éjjel nagyon megkínozta...
- Gyermeket vár!- a király összegörnyedt fájdalmában.
- Még nagyobb bűn!- az öreg, hajlott hátú püspök keselyűként görbedt Pedro fölé,- kivégezni, mielőtt egy újabb fattyú pottyan a világra!
- Nem!- a király felállt, így jóval magasabbá lett a püspöknél,- bármit megadok, csak menekítsd ki, hogy elrejthessem!
Az öreg főpap trónjára kuporodott, előre dőlt, mintha mázsás súllyal terhelné nyakát az arany kereszt:
- Sesimbra tartomány,- suttogta, mintha koplaló gyermek sorolná vágyait,- a Tejo folyótól a tengerpartig.
I.Pedro meghajolt, kihátrált. Az ajtóban érte utol Braga püspökének ínyencként ingerkedő hangja:
- Rejtsd el Inezt, de valami konc kell a népnek! Egy másik udvarhölgy, aki tortúrában bevallja ördögtől való csáberejét, majd a főtéren kivégeztetik. Magam veszem kézbe innen az ügyet.
- In nomine Patris,- morogta gúnyosan a király és távozott.

Ezerháromszáznegyvenötben Constanza de Castilla fiút, ezerháromszáznegyvenhétben Inez de Castro leányt szült I.Pedro királynak. Ezerháromszázötvenötben, amíg vadászaton volt, elrabolták, megkínozták, rózsakoporsóban kivégezték szerelmét, szeretőjét: Inez de Castrót.

Talán tíz év múlva Ferdinánd és Beatrix szép, faragott padon üldögélt az illatos pínea-ligetben.
- Tíz éve nem találjuk anyám gyilkosait,- Beatrix szinte vádlóan kereste a fiú tekintetét. Ferdinánd magához húzta, átölelte, megcsókolta az arcát.
( -Féltestvérek vagyunk,- suttogta Beatrix az első ölelésnél, az első, igazi csóknál."Bárcsak idegen lennél!", gondolta, mert nem tudta nem szeretni a fiút.)

- Apám szerint Trastámarai Henrik bújtatja őket Amadorában; remek bosszú ez egy elveszett csatáért!
( -Apánk szerint, ezt kellene mondanom,- gondolta elejétől fogva a fiú, de abban bízott, hogy talán Inez de Castro "mással is együtt hált", ahogy ezt anyja, Constanza királyné hirdette, amíg élt.)

Ferdinándban felgerjedt a vadászösztön: nagyvadat már ejtett bőségesen, leányokat nem cserkészett be, mert Beatrix a lábainál hevert. Meglőtt őz nincs olyan esendő, mint a reá feltekintő, szerelmes leány. De embervadászat, az nem volt még!
Elrabolták Amadorából a négy bérgyilkost, Funchal várában kínozták őket. Ügyes hóhérok szerszámai közt hamar beismerték tettüket.
Ekkor Ferdinánd és Beatrix kiküldte a hóhérokat, Joao Queleuz még élve lógott a kínzócsigán.
- Ki bérelt fel?!- Ferdinánd izzó vasfogóba vette a bérgyilkos lábait; Beatrix megszédült az égett bőr szagától:
- Jaj, lenne már vége!- gyomra forgott, lába remegett.
- Nagyapád, Alfonz király!!- nyöszörögte a vallatott.
Ferdinánd elejtette az izzó vasfogót:
- Miért?- a fiú hangjában az addigi düh és gőg helyett félelem árnyéka sejlett.
- Apádat büntette így titkos életéért, tiltott szerelméért, kedveskedett ezzel megcsalt anyádnak: az ő ötlete volt végül a rózsakoporsó,-Joao Ferdinándra nézett, könyörgött- titkomért gyors halált remélek...
- Garrote!- rendelkezett a fiú, amint visszatérhettek a hóhérok.
Beatrix földre rogyott, sírt, Ferdinánd a karjaiba véve emelte át a kínzókamra küszöbén: profán menyegző a rettenetes múlttal.

Hetekig emésztette a hallottakat tehetetlenül. Nagyapja, Alfonz király ezerháromszázötvenhétben, Constanza királyné nem sokkal később meghalt.
Apja, I.Pedro hírhedt orgiáiban részegen tombolt, Beatrix szeretetében mesebeli királyfivá szépült.
Tél-elő hűvösében elmaradtak az utcabálok.
Beatrix lekuporodott a lába elé, combjára illesztett arccal úgy nézett fel rá, mint befogadott Nuno kutyája:
- Joana asszony szerint gyermekem lesz.
- Féltestvérek vagyunk, Beatrix!,- kiabált Ferdinánd, kétségbe esett tekintete egy kupa bor után kutakodott.
- Joana asszony szerint az nem biztos, hogy baj,- Beatrix sírt, mint gyerekkorában, amikor játszótársát, Maia macskát lenyilazták: valami meghal megint.
- Nem akarok korcsot, egy nyomorék emberkét!,- körbe-körbe járt, "bort! bort! bort!" dübörgött a szíve, nem tudta, mit érez most: szánalmat? Dühöt? Megvetést? Bűntudatot, mert játszott féltestvére szerelmével? Szégyent a vérfertőzés okán?
- Nagyapád és anyád megölte az én anyámat, apád szerelmét. Te most megöltél engem.
- Ó, nem itt és nem most!- Ferdinándba belemart a kín: ez az egyetlen megoldás. És a bűntudat és a gyávaság és a mardosó szégyen méhe pokoli aljasságot szült:
- Kegyes leszek hozzád, alattvalóm: választhatsz halálnemet!
- Rózsakoporsó,- mondta Beatrix. Ledőlt a hideg kőpadlóra, Ferdinánd háttal volt neki.
Felemelték törékeny leánytestét onnan a pribékek:
- Halott,- mondta, aki a fejénél állt.
- Kimentette kezeimből az Úr,- szólt Ferdinándnak az emberséges hóhér:
- Megszakadt a szíve.