Egy kiállítás és utóélete (1)

Nagy sikerre való tekintettel egy hétköznap - napközben - felsétáltam a Várba, hogy láthassam és megcsodálhassam a Nemzeti Galériában látható kiállítást. Ezen a méltán híres impresszionista és posztimpresszionista francia festők (Monet, Renoir, Degas, Gauguin, Cézanne, Van Gogh, Alfred Sisley) mellett magyar festők, akik a szolnoki- és nagybányai festőiskola hírességei, valamint Szinyei Merse Pál, Ripp-Rónai és a Nyolcak kerültek egy-két híres alkotásukkal kiállításra, bemutatásra, de úgy, hogy egymástól nem távol lehetett az azonos, vagy közel hasonló témájú képeket látni, így összehasonlítani. Magam is ezt tettem, hosszasan nézve az összehasonlítandó képeket.
Már jó ideje nézelődtem három különböző művész által készített festményt, mikor „besétált” a látóterembe egy fiatalember. Ő is „szemrevaló” volt, így közben, de nem mellékesen, alaposan megnéztem Őt is. Jól nézett ki, karcsú alakja volt, szoros farmert viselt. Igaz szemüveges, de a tudós kinézet emelte vonzerejét. Ő is alaposan megnézte a képeket egyenként, majd összehasonlításokat is tett. Ekkor fedezett fel engem, aki hasonlóan cselekedtem. Egymásra mosolyogtunk, majd mentünk tovább a magunk útját járva. Mikor a kiállítás végére értem – szokásom szerint – kis pihenő után visszatértem, gyorsabban mozogva, a kezdetekhez s onnan indulva újra végighaladtam a kiállításon, de már csak a kiemelkedő képeket megnézve s távolabbról összegeztem a benyomásaimat. Ekkor került újra a látómezőmbe a srác, aki már a Nyolcakat tanulmányozta. Még mindig tetszett. Lassan kimentem, majd be a Kávézóba és úgy ültem le a Duna parti oldalon, két ablak közé, egy kétszemélyes asztalhoz, hogy ráláttam az aulára és a bejáratra. Hamarosan észrevettem a srácot kijönni a Múzeum Shopból, majd körbe nézett kutatón s maga is a Kávézó felé tartott. Mikor belépett, látta a Kávézó eléggé tele van, talán két üres asztal volt csak, melynél nem ültek vendégek. Egymásra néztünk és intettem a szememmel a szemben lévő szék felé. Megértette, hozzám tartott, az asztalnál megállt, megvárta, míg felemelkedem, bemutatkozott (Tamás vagyok) és engedélyt kért odaülni. Kezet fogtunk s leültünk. A pincérfiú már meg is jelent s felvette a rendelést, amit hamarosan hozott is. Beszélgetés közben ráterelődött a beszélgetésünk a kiállításon látott dekoratív „csodára”, akiről együtt sem tudtuk eldönteni, hogy milyen nemű, bár igen nőies volt. Pár szót beszéltünk csak róla, mikor elkerekedett a szemem, amit asztaltársam is észrevett és válla felett hátranézett. A tőlünk távolabbi bejáratnál feltűnt a „csoda”, besétált, inkább bevonult, belejtett és a velünk szembeni oldalfalnál lévő, hasonló kétszemélyes asztalhoz leült. A pincérfiú nála is ott termett, felvette s hamarosan kivitte a rendelést, addig a „csoda” élvezte a Kávézóban lévő férfiak rácsodálkozó tekintetét, s nem vette figyelembe a hölgyek irigykedő, vagy sértő nézését. Mikor a pincérfiú odaért hozzá, elegáns mozdulattal cigarettát vett ki a dobozból, s megvárta a pincérfiú öngyújtója lángját, aminél rágyújtott s széles mosollyal megköszönte. A pincérfiú visszatért a pulthoz és a pultos kislánnyal sugdolóztak valamit. Bár mi is beszélgettünk, de azért fél szemmel figyeltük őt. Majd azt találgattuk, hogy melyik mosdót válassza, ha kimegy. Nem kellett sokáig totóznunk, mert elnyomta a cigarettáját, felállt és a pult előtt elhaladva valamit szólt a pincérfiúnak és bevonult a női mosdóba a kistáskájával. Mi egymásra néztünk, egy pillanat alatt a táskámból előkaptam egy névjegyformát, amin kézírással ez volt írva: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28:20b) Az ént mi-re javítottam és a túloldalra felírtam neveinket és mellé a mobilszámainkat, majd felállva keresztülvágtam az asztalok között s elhaladva az asztala mellett a cigarettás dobozára tettem le a névjegyet, majd bementem a férfi mosdóba. Gyorsan végeztem, kijöttem, s közben Tamás ment, majd ő is jött sietve vissza. A „hölgyünk” még bent volt a nőiben. Mi fizettünk, de még nem távoztunk. A pincérfiú a fizetés végén odahajolt hozzánk és halkan ennyit mondott: - Kíváncsi vagyok, sikerrel jártok-e? – Mi is. – válaszoltuk, majd megkérdeztük az ő tippjét. Elmosolyodott és annyit mondott: - Nem fogtok csalódni, ha összejön. Én erre megkérdeztem, hogy ismeri-e, de nemlegesen ingatta a fejét s felsóhajtott: - Pedig, de megismerném én is! – Add meg a mobilszámodat s mond, meddig vagy ma? Mikor végzel itt? – kérdeztem meg tőle. – Még kb. egy óra a szabadulásomig. – nyögte ki, miközben már írta is fel a számolócédula hátára a keresztnevét (Gergely) és mobilszámát, majd visszament a pulthoz. Ekkor nyílt a női mosdó ajtaja, kilibbent a „hölgyünk” szebben, mint ahogyan bement, majd az asztalánál a cigarettásdobozát megfogta, hogy eltegye s ekkor vette észre rajta az írást a névjegyen. Erre leült az asztalhoz, flegmán odébb tolta, odafordította, hogy olvasni tudja, majd az Ige végére érve tétován felnézett. Szeme összeakadt a pincérfiúéval, aki a kezében lévő tálcáját megfordította erre. Meredten nézte, majd lenézett újra az asztalra és lassan odanyúlva megfordította a névjegyet. Ekkor látta a mobilszámokat és neveket. Már elmosolyodott, kacéran körbenézett. Kevesebben voltak már a Kávézóban, de ketten, fiúk, csak mi. Gyors pillantást vetett ránk, majd még kivett egy újabb szálat, mire a pincérfiú ugrott és tüzet adott. Pár szót beszéltek csak. Miközben felálltunk, hangos: - Szia, Hellóval elköszöntünk, de hozzátettük a Kézcsókomat is. Kijöttünk a Kávézóból, a Múzeumból és a mellvéd felé tartottunk, de nem a tömegbe, hanem délre, ahol a kiugró teraszrész kinyúlik a Duna felé.
Hamarosan a Múzeum lépcsőjén megjelent a hölgyünk, lelépdelt, majd minket meglátva délre tartott. A kinyúló teraszrészre ment, majd az ottani messzelátóba nézett. Mi is hamarosan odaértünk s akkor újra köszöntünk és be is mutatkoztunk. Bólintással nyugtázta, majd elrebegte a Gabriella nevet - s mintha felvilágosítást kérne – mutatott Pest felé, de hozzánk beszélt. Pár szót beszéltünk csak a kiállításról s majd arról, hogy szívesen velünk tartana, de innen nem mehetünk még együtt, hanem fent a Szent György téren, a Köztársasági Elnök palotája előtt van szabadtéri hely, asztalokkal, ott várjuk meg, de már jó ismerősként köszöntsük, mikor odaér. Biccentéssel megköszönte a felvilágosítást. Ment, de a Mátyás király vízesés felé.
Mi is indultunk, végig sétáltunk a mellvéd mellett, fel a lépcsőn a Siklóhoz, majd a palota mellett a mondott helyre, ahol helyet foglaltunk egy szélső asztalnál. Közben felhívtuk a pincérfiút, hogy iparkodjon s mondtuk, hol vagyunk. Hamarosan Gabriella fel is tűnt az Oroszlános udvar felől s lassan haladt felénk. Közelebb érve felálltunk, integettünk, majd elé siettünk és nagy puszilkodás után az asztalunkhoz vezettük. Ott még várakoztunk, mert elmondtuk, hogy jönne a pincérfiú is, akit megvárnánk, amit helybenhagyott, cigizett közben s mi meg szóval tartottuk. Megkérdezte, hogy mit tervezünk, hova mennénk innen? Elmondtam, hogy az én kocsim a Dísz téren áll, majd azzal mennénk hozzánk, hozzám, ki a Zugligetbe, a villámba.
– Kérdés csak az, hogy meddig érsz rá? – s néztem rá.
– Ne izguljatok, lesz időtök mindhármatoknak élvezni, sokat. – szólt nevetve, csak úgy gurgulázott a hangja.
Még megengedtünk pár viccet, szalonképeset, majd ő is mondott egy kissé pikánst. Ezen is jót nevettünk s talán ezért sem vettük észre, mikor lihegve ugyan, de odaért hozzánk a pincérfiúnk, Gergely. Most már „civilben” s a helyi pincérlánnyal, aki hozott sok mindent, amit letett az asztalunkra. Kérdőn néztünk rá, de Gergely mondta, hogy reméli jól választott, mert ő választott, számunkra is. Folyt tovább a csevej. Gabriella indítványozta az indulást. Lesétáltunk a Dísz térre a kocsimhoz és azzal ki a Fehérvári kapun, át Budán, fel Zugliget felé. Hamarosan egy lassan nyíló kapu elé értünk, azon begördülve meg is álltam a rózsalugas előtt. Kiszálltunk s már jött is a kertészfiúm, nyitotta az ajtót és beléptünk a villa nappalijába. Ott, a terasz felé mutattam. Letelepedtünk oda, Gabriella kényelembe helyezte magát, újra rágyújtott, de nekünk fiúknak megengedte, hogy megmártózzunk a terasz alatti kertben lévő úszómedencében. Egy feltétele volt csak: Itt vetkőzzünk le, ott úszhatunk, de közben sem lehet rajtunk semmi!
Nem volt gondunk ezzel, így hamarosan már egymást lökdösve szaladtunk le a lépcsőn s csobbantunk a vízben.
(folyt. köv.)