MORITURI

Matróna széttárta combjait, levegőhöz jutott a Fiú.
- Öt éve vásároltalak Toraniustól százezer szeszterciusért, ajándékként magamnak hatvanadik születésnapomra. Carpe diem!
Hatvan vendége előtt lökték lábai elé a Fiút, talán ha húsz esztendős volt akkor.
- Söpörjétek tisztára az asztalt!- Matróna hangjában a legjobb carenumi bor tüzessége tombolt. Illett ez istennői külleméhez, amelyet csak érleltek a hatalomban szépülő évek. Diocletianus palotája látszott az ő teraszáról: ritkán járt a Császár Spalatumban, így többnyire Matróna uralkodott.
- Vetkőzz le és feküdj asztalomra mezítelen! Látni akarom a tested, megérted-é a pénzt?!- akkor még makulátlan volt a test, azóta örök barázdákat szántott rá a flagrum.

Matróna összefogta köntösét, felemelte a Fiú állát:
- Jó rabszolgám vagy öt éve, úgy döntöttem, kívánhatsz valamit.
Tengerkék szemében most szelíd a tenger: korbácsoláskor bóra tombolt tekintetében, délceg pálmák ropogtak, amint a Fiú vérzett.
- Megkeresném Zíliát,- könyörgött a Fiú,- egy provinciából raboltak el minket, együtt játszottunk a tengerparton csigákkal, fakéreg hajókkal; rabszolga-vásárban láttam utoljára, jaj, a törékeny, kicsi lány láncra verve...
- Elmehetsz, kapsz írást, hogy utazhass, de ne feledd: te az enyém vagy, törvényes tulajdonom, manicipiumom vagy; hol kínoztalak, hol kényeztettelek, mert te is kényeztettél engem.

Vágtatott Felix nevű lovon a Fiú, őt adták alá: Felix "szerencsét" jelent.
Aureliusnál talált reá a pólai arénában: gladiátoroknak szolgált étellel, itallal, tüzes borral a csaták előtt; hideg vízben fürdette a túlélők csatakos arcát, könnyű kezével bontogatta a véres, nehéz vérteket. Angyalt láttak benne, mert finom ujjai a test, varázs tekintete a lélek sebeit volt képes balzsammal begyógyítani.
- Egyszer beküldöm a küzdőtérre,- Aurelius magához ragadta a tálat, amit Zília odakészített:
- A legvadabb ellenségem sem lenne képes kardot emelni rá.
Végignézte a Fiút:
- Tőlem csak elrabolni lehet, megvenni nem, de miért is tárgyalok erről egy rabszolgával? Még ha Matróna kegyence is!

Szökevények lettünk,- mondta Zília; kihajóztak Rausium halászai, rájuk láthatatlan hálót vetett a félelem: csókkal, öleléssel bontogatták a hálót, sziklás öböl lett menedékük, parázson sült halat, illatos fügét adtak a halászok. Csak a másnapról nem sejtettek semmit, nem terveztek semmit, szelíd szerelemben éltek, megáldva minden új napot: a Fiú hálót húzott, Zília asszonyok közt serénykedett.
Hetednap értek oda a katonák, Matróna büntető légiót küldött, amint jelentették rejteküket a kémek. Halászok vonaglottak kegyetlen kereszteken asszonyuk, gyermekeik előtt.

Zília törékeny testén otromba vért, kezének túl nehéz a kard. Erithreai amazonok párduc szeme izzik gladiátor-sisak rostélyában: parancsra várnak az aréna rácsainál.
Matróna a Császár trónusán, lábai alatt gúzsba kötve eleven zsámoly a Fiú.
- Akarod látni lassú kínhalálát?- hangja kedveskedő, mintha nagy ajándékot kívánna bejelenteni: talán a szabadságot magát.
- Engedd el Zíliát!,- őrület lobog a Fiú szavában:
- Engem kínozz meg tízezer ember előtt, majd engedj a combjaid közé, lucskos öledbe: tízezer ember előtt foglak elkényeztetni.
- Ez kettőnk ügye, rabszolga! Talán nevetségessé tennél?!- Matróna szép arcán pókhálóvá rándulnak a ráncok, forró ágyéka kihűlt, istennő-szobra meghasadt:
- Engedjétek! Takarodj a lábaim elől!

Átvetve magát a palánkon, ölelte szerelmét a Fiú az arénában: Zília ledobta az otromba vértet, hozzá bújva, karjaiban talált erős menedékre.
Tízezer ember várta a pólai arénában Matróna jeladását: két élet? Két halál?
Caracalla százados letérdelt elé, arcához hajolt, majd fölállt és katonás, kemény hangon kihirdette:
- Meghalt.
Némán szedelőzködött a tömeg, visszavonultak az erithreai amazonok, kabócák recsegtek profán gyászéneket.
- Elbúcsúzom tőle,- mondta a Fiú.
- Veled megyek,- mondta Zília és megfogta a Férfi kezét.
Kettévált előttük a katonák fala.